Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Lengyel András: A Medvetánc keletkezéstörténetéhez - egyik homályos mozzanatáról
70 Űj Dunatáj • 2005. március igen kedves kötete” (KJA 1:280.). Bravúros és - megnevezetlenül is - a Medvetánc karakterét is megvilágítja az a jellemzés, amit József Attila költői attitűdjéről ad: „Játékká stilizálni a nehézségekkel való viaskodást, vibráló villanásokká anyagtalanítani az anyagot” - írja, majd hozzáteszi: „S körülbelül ez az, amire József Attila költészete törekszik” (KJA 1: 279.). Az emlékezés hitelének alátámasztója mégis az az érvelés, amely - végighúzódván a kritika nagy részén - „hang és tartalom” viszonyára összpontosít. „A hang és tartalom gyakori összeférhetetlensége tagadhatatlanul tehertétele József Attila poézisének. De az ihlet igazán mélyről jövő pillanataiban a zeneiség irgalmat gyakorol az értelem felett. Minden József Attila vers a zeneiség és az intellektualitás erőpróbája” (KJA 1:279.). S ez a gondolat a kritikában központi szerepet kap. A zeneiség, mint vers-jellemző szempont, sokféle megközelítésben fölbukkan Némethnél. Hol „hang és tartalom visszásságát” mérlegeli, azokra a helyekre figyelve, „ahol már az intonáció elhibázott, s ahol az énekhang, a lélegzetevétel ritmusa ellenkezik a tartalommal” (KJA 1: 279.). Hol arról beszél, hogy „néha tova kell siklanunk a szöveg felett, hogy ne halljuk csak a zenét”; hol arról, hogy „[mjásutt az értelem veszti el magát valami értelemtúlian szép muzsika hullámaiban” (KJA 1:279.). S ez a reláció, nagyon jellemző módon, Némethnél nemcsak a karakterizálás legfőbb eszköze, de mérték is.Ezért mondja például, hogy: „Megint másutt - [József Attila] legtökéletesebb dalaiban - a zene egyenesen ellentmond a szövegnek.” Ám bármily paradox is, számára éppen ezek a versek az igazán jók, szerinte ezek a „csodálatos tökélyű vers”-ei József Attilának (KJA 1: 279.). Nem is kétséges, Németh Andor számára az az igazán érdekes és fontos, „amit nem a vers, hanem zeneisége szuggerál”, „amit a szöveg ellenére a hangzók és mássalhangzók édes ereje, a ritmus muzsikál” (KJA 1: 279.). Innen nézve értékelődik föl a a kritikának a Külvárosi éjről adott jellemzése: „A Külvárosi éj új verseiben ez a muzikalitás lehozta a mennyezetről, magába szívta, magához hasonította a marxi világítótestet és annak igazsága most az inspiráció belsejéből hevít, bizonyít. Az új versek túlnyomó többsége tiszta szólamú, biztos ívelésű, zárt áramú” (KJA 1: 280.). A „marxista” József Attila nem-marxista elismerésének alighanem ez a megközelítés jelenti a legmagasabb fokát. Úgy gondolom, hogy a zeneiségnek ez a középpontba állítása, bár csupán közvetve, de hitelesíti Németh emlékezését. A zenének, mint versgeneráló mozzanatnak a hangsúlyozása nyilván beszédtéma is volt közöttük, s bár húsz év múlva a memória már nem minden részletet tudott pontosan fölidézni, ahhoz e szempont súlya még akkor is elég volt, hogy a lényeges mozzanatot, a Bartók-zongoradarab eljátszását s ennek inspirativ szerepét megőrizze számunkra.
