Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 3. szám - Samu Attila: "A rajzain mindig hajó volt és sohasem lehetett látni a vizet" - Baka István életének néhány képe

Az a másutt különös, de Szekszárdon szinte természetes folyamat játszódott le, hogy Baka István előbb fogadta szívébe szűkebb hazáját, mint az őt. Reményt formált magában az ekkor már létező Dunatáj főszerkesztői posztjának megszerzésére, s a negyedéves folyóirat kéthavivá alakítására. Az elképzelés - Csányi László biztos pozíciója és a megyei művelődési osztály ilyesmire alkalmatlan vezetése miatt - csupán hiú ábránd maradt, de Baka igyekezete, hogy szülővárosa számára fontossá tegye magát, nem lankadt. Ennek terméke több helyi vonatkozású novellája, a Szekszárdi mise, a Margit s szinte minden prózája, de részben a Szikár alak című, kéziratban maradt, s még a gyűjteményes kötetbe sem került költeménye is.

Az életműben kellően nyomon követhető, miként változik meg az alkotói tudatban a szűkebb haza művekbe átszüremlő valósága. Az első két kötetben legföljebb csak díszlet, körülmény és környezet, ami tulajdonképpen bárhol lehetne, s csupán az ott élők köthetik biztos helyhez jelképeit. A következő lépcsőfok az elmúlt táj visszaidézése, s itt egyformán fontos a gyermeki, ifjúkori élmények tudatos felkutatása, a Margit című kisregény-novellában az akkori szövegek műbe idézése éppúgy, mint már az Arany János utcába költözött, hajdan Mátyás király utcai Koszorú órás és műhelye újbóli szemrevételezése. (Ilyenkor legyen a megyei könyvtár munkatársának egy Cornavin típusú svájci órája, ami véletlenül épp ekkor szorul tisztításra meg a bogaras mester megjegyzéseire, hogy ez idő alatt a műhely-üzletbe vele jött Baka István nyugodtan körülnézhessen, s a valóságot fantáziával ötvözve prózába emelhesse a látványt.)

Ezt az első lépcsőfokot követi a tájban egykor élt szereplők átértékelése: 1981-ben a Szekszárdi mise erre a legszebb példa, amelynek tágabb összefüggéseit a Tolnai Könyvtárosban 1987-ben megjelent könyvismertetésében fejti ki. „A hazaszeretet, az otthon, a szülőföld szeretetével kezdődik; a »nagy« haza is csak absztrakt fogalom marad annak, aki a »kis« hazától közönyösen fordul el, aki eszmélkedése színhelyét emlékeiből is kiveti, hogy könnyebben beilleszkedhessen egy általa magasabbrendűnek vélt környezetbe. Az ilyen ember a Széchenyi-jellemezte hazátlanra emlékeztet, aki kiégő üstököscsillagként bolyong a végtelen üregben(!), s naprendszereket rendít meg, bár szándékaiban építőnek, alkotónak gondolja magát. Napjaink valósága tele van gyökértelen, sem ide, sem oda nem tartozó emberekkel, »belső disszidensekkel« vagy - Széchenyi szavaival - kiégő üstököscsillagokkal...” Vajon lehet-e puszta véletlen, hogy az ismertetésben két5