Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - Kis Pál István: Tanári jegyzet egy érettségi felelethez
Kis Pál István • Tanári jegyzet egy érettségi felelethez 87 szíteni, az persze más volt, mint ahogy a szavalóversenyek zsűrijében folyó munkában, a közös zenehallgatásokkal és poharazásokkal indított elmélkedésekben is mást jelentett a barátság, a kölcsönösen fontosnak tartott dolgok felvállalása. Lassan tíz éve már, hogy szubjektív képzeteimen, a személyes élményanyagomon túl, azt a választott szerepeiben is önmagátjátszó Baka Istvánt keresem, aki mindenki, az idegen számára is elérhető identitás maradt. Vajon sikerült minden szerepét megfejtenem, a szerepképzetek mögé rejtőzködő valódi Bakát - a már csak majdnem kortárs nemzedéknek - felmutatnom? Voltam-e jó Horatio, hogy szívva „még e rossz világ kínos lehét”, elmondjam mi, miért és hogyan is esett? Mindezek persze csak gondolatfoszlányok, mert figyelnem kell a többi diákra, akik közben Balzac, Kölcsey vagy épp Balassi ürügyén a tankönyv megfelelő fejezeteit citálják. Ha sekélyes is, elfogadott e kényelmes személytelenség. Azért azt fájlalom, ha még a jobbak is - annyi kalandban és felfedezésben gazdag óra után - odakötözik magukat a kanonizált irodalomtörténet biztonságot kínáló mólójához, hogy a hajdani matrózok meséit olvasgatva próbálják meghódítani a tengert. Aztán egyszer csak újra előttem áll a fiú, kezében a 18-as tétellel, a Baka kötettel és a jegyzeteivel. Amíg leül, egy bíztató tekintetet váltunk. Az elnök úr is kissé előre dől, jól esik látni, mintha ő is izgulna. Az életrajz tárgyszerű ismertetése itt-ott még akadozik, de már ezt is érdekesen színezik át a diákoknak is bemutatott portréfilm révén első kézből kapott információk, olykor talán élmények. Az indokolhatónál kicsit sarkosabban tesz különbséget a költő Szegedhez és Szekszárdhoz fűződő viszonya között. Szeged, szerinte a megszenvedett pokol, mellyel szemben ott áll Szekszárd, az angyalokkal népesült mennyország. Az elnök elmosolyodik, dombóvári létére, mélyen megérti az ifjú lokálpatrióta elfogultságát. A felelő, mielőtt a kijelölt versre térne, gondosan számba veszi az életműben felmerülő, olykor egész ciklusokat ihlető lírai szerepeket. A sor elején ott áll Széchenyi, Liszt, Madách, mint történelmi példázatokkal kínálkozó szerep, aztán Háry, a szekszárdiak számára különösen kedves irodalmi alak, és végül Sztyepan Pehotnij, a magánmítosz különös fikciója. Nem teljes a sor, de megnyugtató téma és tárgyismeretre utal. A kiselőadássá kerekedő felelet folytatása a Háry ciklusról és a csőszdalról szól. Jól érzékeli, hogy Bakánál a bor nem az isteni eredetű misztikum, még csak nem is a romantikus lángolást ébren tartó hungaricum, sokkal inkább a szülőföld anyagiasuk hagyománya, az önazonosítás többértelmű jelképe. Háry János sem egyszerűen a magyarságtudatot meséivel fényesítgető irodalmár jelképe, hanem maga a harc, a névtelenségbe taszító hétköznapi robot ellen kiálló fabulás küzdelme az elmúlással.
