Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 2. szám - Di Francesco, Amadeo: József Attila és Dsida Jenő
Amedeo Di Francesco • József Attila és Dsida Jenő 53 megragadni a természeti esemény megismételhetetlen pillanatát, amely semmit nem enged el, és mindent tartóztatni akar. Persze, ezek a költői jellemzők elsősorban József ifjúkori termésére vonatkoznak, de az a képesség, amellyel megénekli a természet eredendő ártatlanságát, nem vész ki belőle még az érettkori költészetét átható mély nyugtalanság nyomására sem. A természet szakrális ábrázolásának adománya nem vész el az évek múlásával, a szenvedélyes, erős kifejezések felé fejlődő poétika durvává válásával. És mindezt kijelenthetjük Dsida költészete kapcsán is, mintha egy leírhatatlan kapcsolat fogná olyan egységbe a két poétikát, amelyet a közös érzékenység és a közös felfogóképesség alkot. Engedjenek meg nekem még egy példát a fiatal József metafizikai, esztétizáló vénájára. A szó megkapó titokzatosságának vibráló hangja adja meg a tónusát, hangnemét, ritmusát és zeneiségét a Hajnali vers kedvesemnek című versnek, ennek az éneknek, amelyet finommá tesz a minden egyes szóból, képből, érzésből áradó lelki nemesség. Újraolvasom Józsefnek ezt a versét, mert nagyon közelinek érzem Dsida érzékenységéhez, az erdélyi költőben oly eleven képességhez, amellyel párbeszédet folytat a környező világgal. Itt is van egy sor kép, amelyek nem tűnnek távolinak Dsida költői világától, jelentőségteljes, kifejező képek, amelyek az emberiséghez kívánnak szólni. A nocturne, amivel József megajándékoz bennünket, egy elvont, nem meghatározható és nem felismerhető helyen játszódik, pedig az éjjeli munkásra való plasztikus utalás - az ősi mitológia és hozzánk legközelebbi emberiség tudós egyvelegében - kimozdítja a költői kifejezés kifürkészhetetlenségét, hogy sokkal átfogóbb tapasztalattá váljon: Ám Holdsugára a színek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe17. (Hajnali vers kedvesemnek) József nocturne-je az imádságnak szánt, zárt, helynek tűnik, úgy burkol be minket, mint egy elmélyült, metafizikai aura kézzelfogható tanúsága, amelyet nagy elegancia és festői tisztaság jellemez. Ám az antropomorf istenek (Holdsugára, Hajnal, Napfény) metafizikai és idealizált világa egy magába fordult, rendszerető és dolgos emberiség köré zárul, és ebből a kozmikus lélegzetből születik meg az az ölelés, amelyből az emberi történelem és a természet világa ered. Ez a nocturne feltárja számunkra a panteisztikus varázslatot, amely annyira tetszett Dsidának is, és mindent összevéve úgy tűnik fel előttünk, mint egy határtalan színpad, ahol minden érzelem megmutatkozik. A melléknevek, mint csöndes, szelíd, kósza, teljes és végtelen megnyugvást sugallnak: velük kapcsolatban szabad modern klasszicizmusról beszélnünk, miután egy olyan alkonyi aurát érzünk bennük, amely a szentimentalizmusra emlékeztet
