Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 2. szám - Kenyeres Zoltán: Párhuzamos történetek

42

Üj Dunatáj • 2005. JÚNIUS

tott. (Vagy már korábban.) A „bot” nem volt gyakori szava Babitsnak. Először éppen a Versenyt az esztendőkkel verseiben fordult elő. De ott két hangsúlyos helyen.

akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről

(Mint különös hírmondó)

Éveim nyilallnak belém.

Botom szédülve döf előre,

(Botozgató)

Ezek a botok Babits saját botjai, olyan versekben, melyek egész addigi költészetének legszebb versei közé tartoznak. A „bot” szó sem előtte, sem később nem fordul elő nála. József Attila kezében ott volt a kötet, Babitsot megkövető versének képalakításakor eszében járhattak ezek a sorok is. A vers elején, a megszólító mondatotokat (Magad emésztő szikár alak!/Én megbántottalak.) követő képszerű kifejezésénél (Bototfaragtál stb.) asszociációs kiindulásként közreműködhetett a „babitsi bot” is, nemcsak a saját kritikai furkósbotja. Ha pedig ezt feltételezzük, akkor hozzá kell tennünk, hogy nem valószínű, hogy hosszú idő telt volna el a Babits-kötet megérkezése és a között, hogy József Attila elkezdte írni a [Magad emésztő...]-1. Ez pedig ismét az 1933-as dátumozás mellett szól.

A vers érvelt, megpróbálta megindokolni a „tárgyi kritikát”:

s még jó, ha az ember haragja nem az embert magát harapja, hanem valaki mást, dudás a fuvolást, én téged és engemet te, - mert mi lenne, mi történhetne, ha mindig magunkba marna az értelem iszonyú karma?