Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 2. szám - Kenyeres Zoltán: Párhuzamos történetek
30 Új Dunatáj • 2005. június lenése után felkereste Bécsben Kassákékat, a fiatal avantgárdisták elhúzódtak tőle: szépség? - már túl vagyunk azon.36 Ha belelapoztak volna a kötetbe, találkozhattak volna olyan kassákos verssel is, mint az Erőének, és a rákövetkező években ugyancsak jó néhány avantgárd hangú verset írt. Az expresszionizmustól a népdalhangon át Juhász Gyuláig és Kosztolányiig egész sor versíró iskolát járt végig. Csak éppen az a költői hang ne érintette volna meg, amellyel Babits kísérletezett akkoriban? „Hol vannak a régi könnyű dalok?' - kérdezte Babits még a 20-as évek elején az egyik versében, amikor attól tartott, hogy az avantgárd formátlanság elnyeli a nyugatos költészetet. Amikor úgy érezte: „A Ura mégha/”. 1920 utáni költészete tartalmilag és poétikailag egyaránt elmozdult korábbi állapotából, a nyelvi megformálás eszköztára változásokon ment át. A régi könnyű dalok nem tértek vissza, a kidolgozott, szép zárt formák zengése mélyebb fekvésű lett a verseiben, halkabb is, kerültek minden harsányabb megnyilvánulást, túlszínezést. Az érzelmi, hangulati hullámzások lassítása volt észrevehető. A rezzenetszerű, finom megfigyelések a meditativ elmét szólították meg az olvasóban. Mi baja lehetett mindevvel József Attilának? Szőke György egyik tanulmányában felveti, hogy József Attila Babits költészetének olyan sajátosságait is kifogásolta, amelyek az ő költészetében is megjelennek később, és részben talán éppen Babits hatására.37 Ki lehetne találni elvinek és tudományosnak hangzó magyarázatot arra, hogy milyen ízlésbeli, esztétikai vagy éppen verslogikai (mert kritikájában minduntalan a logikai rendet vonta kétségbe Babits verseiben) különbözés vezette a „tárgyi kritika” megírására. Föl lehetne építeni valamilyen tetszetős elméletet, mely szerint saját akkori költészetének belső struktúrája felől nézve szükségszerű volt úgy látnia Babits kötetét, ahogy láttatta. Később, 1933-ban ő maga talált ki magyarázatot. Abban a márciusi levelében, melyben megköszönte Babitsnak a 300 pengős segélyt, írta: „Azóta amióta tudom, milyen - esztétikától idegen és magam elől is elrejtőző - impulzusok kényszerítettek, hogy Önt bizony durván megtámadjam, lelkiismeretem egyre ösztökél, hogy ezt a csorbát kiköszörüljem.”38 Mit érthetett Babits ebből a dodonai beszédből? Valószínűleg csak a bocsánatkérés aktusát érezte meg benne. Mi már tudjuk, miről volt szó. József Attila akkor, 1933-ban már a betegség tudatával élt. Tudta, hogy beteg, és nem tisztában, hanem zavarodottan volt magával. Rapaport Samu 1933 elején - három évi már-már barátságnak is nevezhető ismeretségük után - kijelentette: „Nem tudok segíteni magán, Attila, vegye ezt úgy, mint egy természeti csapást.”39 József Attila a szívtelen és megrendítő kijelentés után úgy gondolhatta, hogy már a betegség diktálhatta az indulatot, amely a tollát vezette, amikor a „tárgyi kritikát” írta. Ez történt 1930-ban: a sértés - és magyarázata 1933-ban.
