Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 1. szám - Csábi Domonkos: Hajszálerek
86 Űj ÜUNATÁJ • 2004. MÁRCIUS a csapatkeresztnek, a másodosztályú ezüst vitézségi éremnek, a kardokkal díszített Signum Laudis-nak. A Tolnavármegye és a Közérdek október 3-án tájékoztatta olvasóit arról, hogy a király Kovács Lászlót az olasz harctéren, a brentai szakaszon önálló elhatározásból véghezvitt akciójáért, mellyel megakadályozta egy csapatrésznek az olaszok általi átkarolását, a harmadosztályú Vaskorona-rendet adományozta.18 Az ifjú főhadnagy a harcok befejezése előtt néhány nappal (id. Babits Mihályné említett levelének Babits Angyal által tett hozzátoldása szerint a harcok megszűnését megelőző utolsó előtti napon), október 25-én vesztette életét, amikor épp konzervet osztott szét a legénységnek, és egy olasz gránát eltalálta a századát. Babits - miként édesanyja soraiból kitűnik - valóban korábban értesülhetett barátja haláláról: pontosan születésnapján, november 26-án kelt az a neki levélként elküldött gyászjelentés, amelyet 1918. december l-jén a 2. oldalon hozott le a Tolnamegyei Közlöny az elhunyt barát megemlékező sorok közé építve.19 A Tolnavármegye és a Közérdek már említett, november 28-i számában közölt emelkedett hangvételű, mai szemmel már kissé apoteózisként ható nekrológjából már érezhető: a háborút már máshogyan ítéli meg a közgondolkodás, a hőst méltató sorok egyenesen Dantét idézik: „Ott maradt az igazi »Dante poklában« a Brenta melletti harcokban...” Mindenesetre dr. Kovács László háborús pályafutásának fölvázolásából az is megtudható, hogy Babits barátja - miután már nem egyszer bizonyította bátorságát - többször is elkerülhette vona a frontszolgálatot, de ő mégis „maga kívánkozott a harctéri szolgálatra.” Megbízhatóságáért és tettrekészségéért Vaskorona-rendet kapott, s mint a nekrológ szerzője megemlíti, lehet, „hogy tán ez is elősegítette katasztrófáját, mert még nagyobb ambícióval igyekezett teljesíteni feladatát.” Miután századát szinte az utolsó akciók egyikeként végzetes támadás érte, ót még megpróbálták a hegyről („Col della Beretta”) leszállítani, de útközben belehalt sérüléseibe. A piovegai temetőben hántolták el, a családja által kiadott gyászjelentés szerint (melyet Babits is megkapott) „többször kifejezett óhajához híven”, a társaival együtt. A hetilap nekrológja arról is szól, méltatva az ifjan elhunytat, hogy a főhadnagynak írói tervei is voltak, harmadikos-negyedikes gimnazista korában föltűnést keltett verseivel, ám nem jelentkezett írásaival a szerkesztőségekben - még barátjának, Babits Mihálynak biztatására sem,20 mert „csak mint kiforrott, kész ember” akart a nyilvánosság elé járulni. Dr. Kovács László annak a Nagy Lujzának volt a fia, aki a szekszárdi polgári leányiskola igazgatónőjeként Babits húgának, Babits Angyalnak volt felettese (mellesleg az igazgatónő férje, Kovács Dávid is polgáriiskolai tanárként dolgozott), tehát nem csak Babits Mihály révén volt kapcsolat a két család között. A helyi életben bizonyára köztiszteletben álló családról lehetett szó, Nagy Lujza meglehetősen aktív részese
