Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 3. szám - András Sándor: A kaland
20 ÚJ DUNATÁJ • 2004. SZEPTEMBER férfire, tetszett neki a játék, már előre élvezte lan első zavarát. Tulajdonképpen elvárta Heriberttől, hogy maradjon. Izgalma azonban fokozódott. „Vajon izgatott, vagy csak a bor szállt a fejébe?” figyelte Heribert Ingrid kicsit természetellenes kézmozdulatát, amellyel a poharat letette. „Játszik”, érzékenyült el, „és mindent belead a játékba, egész életét pörgeti, egyensúlyozza. Rendes lány.” Odaintette magához, lehúzta az ölébe, és ujjai közt morzsolgatta a lány barna hosszú haját, állhatatosan megriadni? az lehetetlen, meg kell kockáztatni, ha meghalt, talán nem lesz jelen, sofőr kell, valami sofőr, támolyogjon a roncsokból, diána istennő, az újságokból lassan kifogyó halott. Este dolgozni akart, bent maradni az irodában. Egy halom dél-amerikai levelet kellett megválaszolnia, meg is kellett még gondolnia a módját. A cég sikeres, terjeszkedik, épp ezért fokozott elővigyázatra van szükség, ösztönre. A régi üzletfeleket már ismerte, legfeljebb azt kellett szemmel tartania, hogyan állnak a tőzsdén, történt-e valami, ami bizonytalanná teszi a helyzetüket. Élvezte, hogy a cég gyarapodik, és azt is, hogy általa, belőle. Társa a pénzt nyújtotta, azontúl nem volt mit adnia. Eltekintve a bizalomtól, amitől persze nem lehet eltekinteni: erre gyakran és határozottan emlékeztette magát. A pénz maga semmi, gondolta ilyenkor, a bizalom azonban számít: az az ő igazi tehetsége, ösztönös ereje. Ismert óvatoskodó pénzforrásokat, akik mindenbe belekotnyeleskedtek, és nem csak a gyarapodást, de a cég létét is veszélyeztették. Heribert élvezte saját erejét, aminek társa megadta a szükséges szabadságot. Élvezte kivételes helyzetét. Ugyanakkor mégsem igazán. Valami zavarta, amin nem lehetett segíteni, megkell kockáztatni, hátha nem lesz jelen, hiszen unalmasabb a tötyörgéseivel, mint ez a váróterem, ez a fogorvos, ezek az ócska folyóiratok, mint a fogtisztítás, mint az óvatosság unalmas kényszere. A cég már most is gazdag volt, és tudta, hamarosan nagyon gazdag lesz. Ezt még nem lehetett látni. Kevés alkalmazottat számlált, csak egy kis villát foglalt el a város külső negyedében, és nem állított elő semmit, nem is birtokolt semmit. Ha gyár lett volna, akármilyen kis autógyár vagy kereskedelmi flotta, érezhette volna, hogyan és miben teljesül ki az ereje, energiája. Termékei vagy birtokai szinte a gyerekeiként jártak volna a világban, az emberek tudhattak róluk és ezért róla. Kereskedelmi cégük magtalan, céltalan vállalkozásnak tűnt. Szükségesek vagyunk, hasznosak, mondta magának, az emberek, azok a nagy cégek sem élnének meg nélkülünk, és nem érezte, hogy áltatná magát. Mégis minden terjeszkedés és gyarapodás ellenére, sőt annak megfelelően olykor ürességet érzett, céltalanságot. Arra vágyott, ha elég sok pénzt sikerül összegyűjtenie, egy napon faképnél hagyja társát, megvesz valami kis gépüzemet, kifejleszti, csinál valami kézzel foghatót. Időről időre el is töprengett, milyent.
