Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 2. szám - Műmelléklet: Aknai Tamás: Hidegindítás (Fejős Miklós képei)
Műmelléklet 89 és valóságos élményalapokkal rendelkezik, mint ahogy annak sem, hogy mindez tele van emocionális természetű utalásokkal, képzettársításokat gerjesztő impulzusokkal. Ezek pedig nagy erővel távolítanak el a mechanikus tárgy-jel azonosítás leegyszerűsítő gyakorlatától. Egy különös, szuverén belső világ, külsővel sok tekintetben megegyező táj felfedezésére sarkallnak. Megtanultuk: a műtárgy mostanra a maga jelentésköreibe mindenfélét befogadhat, határt szinte semmi nem szab a kivitel és jelentések, utalásrendszer és rendszertelenség változatainak. Nincsenek esztétikai természetű doktrínák, amelyek az alkotót és a művekbefogadóját eligazítanák (feszélyeznék), de nincsenek túlsúlyban a biztató jelek sem, amelyek efféle szabályozók tartós jelenlétével kecsegtetnének. Utalásokkal élnek Fej ős munkái annak a felismertetésével, hogy a poszt-strukturalista korszak mennyire természetes velejárója a művész eredetiségét alapvetően kétségbe vonó befogadói álláspont. Ami azon alapul, hogy a műalkotás maga adja a legfőbb segítséget az eredetiség aurájától megfosztó műveletekhez. Nem ez lehet az elsődleges célja, de munkáiban maga is sajátságos leszámolást hajt végre a festőiséggel, személyességgel, a neoexpresszionisták túlfűtött ikonográfiái találékonyságával. Ezek között persze ott vannak a nemzetközi sikerekkel és ismertséggel rendelkező jelentősebb „kisajátítók és belehelyezkedők is”. A jelen képzőművészetének ismerői tudják, hogy mely nemzetközi tendenciák érvényesülésével folytatott párbeszéd idéződik e helyt fel, mint ahogyan azt is sejteni lehet Fejős Miklós képeinek szemléje során, hogy „képes párbeszédeit” olyan szakmai közegben folytatja le, amelyben már korántsem a lokális-regionális, hanem a globális közlésmódok „üzenetei” is hatnak. E szükség és képesség felfogása teszi Fejős Miklós munkáit jellegzetesen összekötő funkciójúvá. De csak amennyiben a köznapi élet motívumaiban gazdag alkalmi, helyi jelleg, létezési minőség kapcsolódik egybe a leginkább aktuális képzőművészeti megnyilvánulások nemzetközi jelentőségű folyamataival. Mindez kifejeződik a képi információban és a kép-adatok elrendezésének módszerében. 1999-ben festette a Tenger és 2000-ben Hegy című képeit. Mindkettőben korábbi dokumentum-felvételek másolódnak össze a pedánsan realista előadás segítségével különböző, valószínűsíthetően személyes vonatkozásokkal teli szöveges idézetekkel. E konceptuális jellegű jelrendszer építés a még első éves festő hallgató határozott igényét jeleníti meg a szintetikus képalkotásra. De már ezekben a korai munkákban is felfedezhető a kétségtelenül erős „színfestő” adottsága, továbbá az a törekvése is, hogy ezen adottságait a lehető legteljesebb spektrumban érzékeltesse. Ezt az utat alakította még személyesebbre, festői megoldásaiban a szereplők hiányának jelzésével méginkább talányossá a Báni fok (2002) című festményében. A Hidegindítás (2003) és
