Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 2. szám - Heilmann József: Irodalom és nemzeti önismeret - Görömbei András könyvéről
Szemle 83 A kisebbségi magyarság irodalmában így szükségszerűen lett kulcskérdéssé az anyanyelv ügye, hisz a nemzetiségi magyarságot felszámoló törekvéseknek, melyet nemcsak a kommunista diktatúra táplált, hanem az azzal összefonódó többségi nacionalizmus és sovinizmus is éltetett (és sajnos még ma is éltet), az anyanyelv és a magyar történelem a legfőbb céltáblája. A kisebbségi irodalomnak ezért tudatosan vállalt feladata az anyanyelv védelme és az anyanyelv értékeinek tudatosítása. Az anyanyelv védelmének változatai a kisebbségi magyar irodalomban című tanulmány részletesen taglalja ezt a kérdéskört, gazdag irodalmi példaanyagon szemléltetve, hogy a mostoha körülmények ellenére megőrzött anyanyelv adja a személyiség és a közösség önazonosságát és nemzeti létezésének, hovatartozásának biztosítékát. Az írásból világosan kirajzolódik előttünk az a felismerés is, hogy „az anyanyelv az irodalomban él a leggazdagabban, és az irodalom révén formálja régi és új érzésekkel, gondolatokkal, ismeretekkel a közösséget”. A fejezet további tanulmányai (Az erdélyi magyar irodalom magyarságtudatának elemei, A kisebbségi magyarság és irodalma az ezredvégen) a kisebbségi léthelyzet abszurditásait megvilágítva arra az Ady által megfogalmazott (és Görömbei által még egy jelzővel is „súlyosbított”) kérdésre keresik a választ, hogy „Mit ér az ember, ha kisebbségi magyar?” A kisebbségi irodalmak ezredvégi helyzetét feltérképező szerző Sütő András, az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő alakjának szavait idézve így összegzi az elemzés általános érvényű konklúziójaként a felelősen gondolkodó írástudók „mégis-morálját”: „Mert ha porból lettünk is: emberként meg nem maradhatunk az alázat porában.” A kötet centrális helyzetű, terjedelemben is leghosszabb fejezete A létérdekű irodalomszemlélet címet kapta. Három literátor egyéniség (Barta János, Németh László, Illyés Gyula) munkásságát elemző-bemutató írásokat tartalmaz ez a rész, olyanokét, akiknek 2001-ben illetve 2002-ben születési centenáriumuk okán is reflektorfénybe kerülő életműve közös kisugárzással bizonyítja: az irodalmi mű „nem élhet meg tisztán a maga művészi kvalitásaiból”, „egy-egy alkotásnak nemcsak művészi, hanem emberi rangja is van”. Az irodalom és az irodalomtudomány tehát egzisztenciális jeleggel, ember- és közösségformáló szereppel bíró jelenségek. Ez a „létérdekű irodalomszemlélet” hatotta át Barta János irodalomtörténészi munkásságát és egyetemi előadásait is. Barta a húszas években a budapesti egyetem magyar-német szakán végezte tanulmányait, az Eötvös-kollégiumban Horváth János tanítványa, majd két évig a berlini Collegium Hungaricum ösztöndíjasa volt. Irodalomtörténészi munkásságára nagy hatást gyakorolt a szellemtörténet, az egzisztenciál-filozófia és a lélektan. Filozófusok inspiráló hatására fedezte fel, hogy a magyar költészetben van egy transzcendeciaélményen alapuló nagy romantikus
