Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 2. szám - Heilmann József: Irodalom és nemzeti önismeret - Görömbei András könyvéről
Szemle 81 A tanulmánykötet terjedelme, az írások páratlan gondolati gazdagsága, emberi-erkölcsi tanításának mélysége okán nem vállalkozhatunk arra, hogy a munkáról részletekbe menő, teljes értékelést adjunk - és ez nem is feladatunk. A könyvismertetés, a kritika műfaja által szabott keretek között mozogva ezért arra teszünk kísérletet, hogy megragadva az írásokból sugárzó szellemiséget, a szerző közösség iránti elkötelezettségét és a „létérdekű” irodalomszemlélet mibenlétét, áttekintjük a munka főbb tartalmi-gondolati vonulatait, összegezzük a dolgozatok legfontosabb megállapításait. Az Irodalom és nemzeti önismeret című bevezető tanulmány joggal lett a kötet címadó írása, hisz azokat a téziseket foglalja össze, melyek minden további fejtegetés alapjául szolgálnak. Érdemes ezeket a kiindulópontban tisztázott elveket összefoglalni, mert ezek alkotják a kötetben megnyilvánuló irodalomszemlélet filozófiai, tudományelméleti alapjait: 1) Az ember természettől fogva kultúrlény, a kultúra fizikai létezésének is feltétele. 2) A kultúra viszont nem képzelhető el közösség nélkül. Az egyén létének előfeltételeit a közösség biztosítja - már az anyanyelv révén is, mely nemcsak kommunikációs eszköz, hanem sajátos szemlélet és logika. 3) „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én” - vallotta Kosztolányi, tehát az anyanyelv a kollektív azonosságtudat, az önismeret a nemzeti közösség összetartozásának legfontosabb tényezője. 4) A nemzeti tudat és önismeret a nemzeti kultúra egészében, így az irodalomban is megnyilatkozik. A nemzeti önismeret alakításában az irodalomnak különlegesen fontos szerepe van. Irodalmunk legnagyobb alkotói a nemzeti önismeretnek is hatékony formálói. 5) A magyar irodalom a nemzet történelmének alakulása folytán különösen telített nemzeti sorskérdésekkel, lényegében a nemzet megnyilatkozása. (Nem véletlen, hogy nemzeti imádsággá is olyan verseink váltak, amelyekben a nemzet legmélyebb érzései és szándékai szólalnak meg.) A magyar irodalom és a nemzeti önismeret, a magyarság sorskérdései a XX. században is szervesen és sorsszerűén kapcsolódtak egymáshoz. Ezen elméleti alapvetések megfogalmazása után Görömbei András kötetet nyitó tanulmányában felvázolja irodalmunk és a nemzeti önismeret kapcsolatának XX. századi alakulását Adytól kiindulva Móriczon, Babitson, Kosztolányin, Németh Lászlón és Illyés Gyulán át eljutva József Attiláig, Déryig, Máraiig, Radnótiig, Sinkáig és Tamási Áronig úgy, hogy átfogó képet nyújt az irodalomban megnyilvánuló nemzeti
