Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 2. szám - Pomogáts Béla: Babits Mihály présháza előtt
68 Üj Dunatái • 2004. JÚNIUS A látvány, amely ekkor, a költő ifjúságában, a szűkös téli láthatáron belül maradt, néhány évtizeddel később nagymértékben kitágult. A Szekszárdi kadarka című szép, emlékező és vallomásos esszére gondolok, amely a Nyugat 1938-as évfolyamának decemberi füzetében került az olvasó elé. Babits ekkor, már a súlyos betegséggel küzdve, a Vérmezőre néző lakásából tekint ki a ködben úszó budai tájra, és idézi maga elé a szekszárdi szőlőhegyet. „Jelenleg - olvashatjuk - a szekszárdi szőlőhegyen állok, amely életem első felének központja és pihenőhelye volt. Legalább is semmi sem bizonyítja, hogy nem ott állok. Ez a gondolat úgy süt ki, mint a nap: egyszerre fölszáll a köd. Rég nem álltam már ezen a helyen, s legutóbb nem sok vigaszomra szolgált; a szőlőnek már csak a fele van meg, a másik fele idegeneké; a présház gondozatlan pusztul, veszti vakolatát s tetőzetének fazsindelyeit. Nem merek hátranézni, félek, hogy meglátom, s attól is, hogy nem látom meg. A szüret megvolt már, s én azt se tudom, mikor voltam utoljára szüreten? Előttem azonban más kép van; most szüreten vagyok, mert emlékezem ezt a filmet forgatja, a ködre vetítve, mint színes képet a szürke vászonra.” Az ifjúság szüreti emlékei az elmúlt időkre visszatekintve kiteljesednek, és ahogy Babits - az általa is kedvelt írónak, Marcel Proustnak a tanítása szerint az „elmúlt idő nyomába” indulva: „a la recherche du temps perdu” - életre kelti a messzi ifjúságot és a még távolabbi messzeségekbe került régi szőlőhegyet, úgy növekszik meg az emlék mind az időben, mind a térben: „Mégis a szekszárdi kadarkaszüret képe - tesz vallomást - nem a múlandóság érzését hozza nekem. Inkább a titokzatos maradandóságét, mely minden múlandóság mélyén ott lappang. Mert hiába csúszik ki alólam a hegy, az csak olyan mint a szédülés, igazában most is csak azon a hegyen állok, ez a szüret talán folyton tart azóta, ez az igazi valóság és állandóság. Gyermekorom édenét élesebben látom magam előtt, mint azokat a helyeket, ahol tegnap jártam. Mintha nem is a szekszárdi tájat vetítettem volna a Vérmező ködére, hanem ellenkezőleg, ez a homályba burkolt Vérmező, s a távolról rémlő házak s maga az egész Budapest városa csak a szeszélyes sors múló és változó ködfátyolképe volna, amely legfelebb véletlenül és időlegesen fedheti el tőlem az édes, otthonos dombokat, azok minduntalan kibukkannak.” A szekszárdi szőlőhegy a messze tűnt ifjúság és a mesze tűnt ifjúkori éden jelképévé válik, majd a mitikus látvány térben is hihetetlenül kitágul, és a költő most már - az emlékekben és álmokban őrzött szekszárdi szőlőhegy szelíd magaslatáról - egy egész országot lát maga körül: a régi, történelmi Magyarországot, amelynek képzetétől és igézetétől sohasem tudott szabadulni azokban a trianoni évtizedekben, amelyek az ő személyes életén is rajta hagyták nyomukat. A Babits-életmű, éppen a
