Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 2. szám - Marafkó László: Búcsúregény (részlet)
52 Új Dunatáj • 2004. június- Szívem - mondta kegyes hangsúllyal.- Ki az? - Tünde egészen dühös volt.- Szívem, szcenikailag még akad csiszolni való - azzal letette.- Kivel beszélsz? - kérdezte az előszobából felesége.- Az amatőrszínpadunk sztárjával. Ági lehuppant a fotelbe, melyben nemrég még Zoli darvadozott. Ági arca az iménti kaján visszavágás elégtételét megsavanyította. A kis üzem, amelynek laborjában a felesége vegyészként dolgozott, nemrégiben a gyakori termékváltás miatt, eléggé megzötyögtette a munkásai életét. Megsimította Ági haját. „Mint régen.” De lehet-e úgy, mint régen? A közben elteltek miatt sem ezt, sem mást nem lehet, mert ha mindig arra figyelne, hogy így legyen, azzal az első átéltséggel, amivel az a régi megesett, az önfigyelés rabjává válna, ami tönkretenné a megéltség természetességét. „Hát ennyit az életfilozófiának” - s azzal indult volna, hogy kegyesen egy salátát készítsen.- El kell mennem az onkológiára - Ági hangja a fotelből, mintha magnóról érkezne. A napok óta biztosnak tudott alapzaton, amelyen H. lépdelt, mint cölöpökön álló móló deszkáin, háttérben a végtelenné tágult idővel, hirtelen rés nyílt. Alul habzik a víz, pedig Ági hangjában semmi fenyegetés vagy félelem, igaz, sosem beszél véletlenül vagy feleslegesen. Semmit nem tud, de a vizsgálat puszta ténye többet sejtet, mint rutinszűrést. Ez a nap már olyan, mint céllövészeten a lebukó egész alakos lőtábla. Isten megint jól célzott. H. odament, lehajolt.
