Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 4. szám - Németh Attila - Rihmer Zoltán - Harmati Lídia: Babits Mihály személyisége
Németh - Rihmer - Harmati • Babits Mihály személyisége 17 Babits Mihály kisgyermekkori személyiségére (amikor egyébként kialakult személyiségről nem beszélhetünk) valóban a félénkség, visszahúzódás és nagyfokú érzékenység volt jellemző. Ugyanakkor a ciszterci gimnáziumban személyisége nyitottabb lett, az átlagost jelentősen meghaladó aktivitása és szereplési vágya alapján már-már a hipománia lehetősége is felmerülhetne, de a rendelkezésre álló információink szerint nincs olyan élettörténeti adat vagy szubjektív beszámoló, ami egyértelmű hipomániás epizód lezajlására utalna. Az, hogy a költő a gyermek illetve fiatal korára visszaemlékező verseiben mindig csak magányosságáról, szomorúságáról ír, nem meglepő. Azok a depressziós betegek, akik életük során csak, vagy túlnyomóan depressziós fázisokat éltek át (ilyen betegség a major depresszió és a bipoláris II kedélyzavar is), szinte kivétel nélkül csak negatívumokra emlékeznek. Életüket - visszamenőleg - kifejezetten pesszimista szemüvegen át szemlélik, és gyakorlatilag teljesen negligálják a - kétségtelenül rövid ideig tartó - tünetmentes vagy akár hipomániás időszakokat is. Az egyetemista Babits a szűk baráti körében - Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Zalai Béla, György Oszkár, Mohácsi Jenő - tudott igazán feloldódni, de barátainak barátaival már képtelen volt bensőséges kapcsolatot teremteni. Társasági életet is élt bizonyára, alighanem családja biztatására: rokonok, ismerősök hívták meg olykorolykor zsúrra, teára, házi mulatságra. Ez a társaságkerülő magatartás Babits karaktervonása, és semmiképpen sem jelent itt depressziós betegséget. Ezt igazolja 1904 novemberében Kosztolányihoz írt levele: „Dolgozom újra, nagyon sokat dolgozom. És operákat hallgatok. Egyebet e kettőn kívül úgyszólván nem is teszek.”10 Az introvertáltság és a depresszió nem azonos fogalmak. A depresszióhoz számos egyéb tünet mellett az aktivitáscsökkenés és az örömérzés elvesztése is hozzátartozna. Babitsot a bajai években így jellemzi egyik kollegája és barátja, Palotai Irén János szerzetes tanár: „Babits a társaságban a legritkább esetben vett részt. Visszahúzódott szobájába, mintha csak nem is lett volna a ház lakója. A társaságban különben is félszeg, modortalan és balkezes volt.”11 Babits Mihály zárkózottságát, távolságtartását tükrözi a fiatal Márai Sándor beszámolója is a költő 1919 júniusában tartott egyetemi előadásáról: „Az író a nagy Magányos... - mondta Babits, és hangja szomorú volt, mint egy verssor. Babits komoly, fekete ember, angol bajusza van és választott, sűrű, tömött, fekete haja. [...] Az író mindig egyedül van, és benne van a világ. Ami kívül van, a tárgyak, dolgok, emberek, események nem tartoznak hozzá, nincs is mélyebb közük egymáshoz... [...] Az órának vége van, csöngetnek. [...] A teremből tolonganak kifelé. Babits egyedül áll a katedrán, összefonja a karját és szomorúan néz. Csakugyan: egyedül van...”.12
