Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 4. szám - Tóth Máté: Gino Sirola magyar antológiái a Babits levelezés tükrében
fojtó bezártságban élő és roppant belső nyomás terhe alatt alkotó művész a tenger fenekére ledobott Héphaisztoszként, művész lelke mélységeiben vergődő költőként lírai őszinteséggel tárja elénk az alkotói lét kínjait és szépségét, hangot adva egyúttal - a zárlat tanúsága szerint - az irigyelt igazi sorsok (a nagy halak), a zártságból való kitörés és a végtelen, a teljes élet iránti vágyakozásának. Más szóval a szonett rezignált hatást keltő üzenetében ott rejtőzik feszítő ellentmondásként a szecesszió korának nietzschei szemlélete, mely a művészetet és az életet egymással kibékíthetetlenül szembenálló princípiumként fogja fel. A szonett végkicsengése ezzel egyidejűleg azt a titkos belső érzést is sejtetni engedi a nietzschei szemlélet meghaladásaként, hogy a művész, legyen bármily művelt és mesterségbeli bravúrokra képes, ha elhatárolódik a világtól és elszigetelődik az élettől, hiányérzettől, elégedetlenségtől szenvedő „tudós költő” marad. A Héphaisztosz című szonett tehát görögös álarcos versként olyan vidéki magányban, válsághelyzetben keletkezett önportré, mely Babits emberi-költői útkeresésének hiteles művészi lenyomata. A vers meggyőzően igazolja, hogy a fogarasi elszigeteltség, azon belül is 1909-1910 őszi-téli időszakának meghatározó emberi, esztétikai élménye a hellén világ. A görög irodalommal való foglalatosság, a hellén világ hőseinek társaságában eltöltött tartalmas órák, mely önmagában is nemes és léleképítő tevékenység, Babits esetében több mint öncél. Swinburne és Nietzsche közvetítésével érlelődik meg benne a felismerés, hogy a görögség a művészi alkotás új, tárgyiasabb formáját keresve - szinte olümposzi ajándékként - áttételesen eszköz lehet e válságos időszakban az önjellemzésre, a költői ars poétika megfogalmazására. Eszerint a művészet felemelő, magas fokú szellemi-lelki tevékenység, csodálatos mesterségbeli tudás, semmivel sem helyettesíthető gazdagság, mégis hiányérzetet is szülő „életpótlék”. A versben kirajzolódnak a fiatal Babits költészetének tipikus vonásai: a mesterségbeli bravúrokra törekvő, igényes formamüvészet és énkultusz zártsága éppúgy jellemzi, mint a mindenséget, az élet teljességét megismerni vágyó, a létezés rejtett, metafizikai összefüggéseire figyelmes nyitottság, s emellett az európai (klasszikus) műveltség értékeihez való ragaszkodás, és a modernségre, újításra törekvés együttes igénye is tetten érhető benne. Összegezve azt mondhatjuk: felismerhetők rajta az örökké változó világ kihívásai közepette az In Horatium szellemében mindig megújulni akaró költői magatartás jegyei. A Héphaisztosz című szonett kapcsán magunk előtt láthatjuk azt a fejlődőképes, önmagának mindig újabb és újabb szerepet, feladatot megfogalmazó költőtípust, aki pályájának csúcsán eljut a „homo morális” nemcsak önmaga, hanem nemzete és az európai humanizmus iránt elkötelezett erkölcsi igényességig, a valódi költőszerep, a prófétai küldetés vállalásának megfogalmazásáig a Jónás könyvében. Ennek a sebtében felvázolt költői fejlődésrajznak megvannak a pálya különböző szakaszaiban vissza-visszatérő, némiképp variálódó, ám lényegileg 11
