Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 4. szám - Tóth Máté: Gino Sirola magyar antológiái a Babits levelezés tükrében
az áttételes megnyilatkozás által saját belső lelkiállapotának érzékeltetésére. A műnek a szonettforma mellett másik, már az első olvasatkor szembetűnő sajátossága, hogy - a költő más fiatalkori verseihez hasonlóan - tele van a mitológiai utalásokkal, olyan tulajdonnevekkel (istennevekkel), melyekhez meghatározott tudattartam, ismeretanyag fűződik, s ezért erős a környezetet, a mitológiai hangulatot felidéző hatásuk. Tehát mitológiai témaválasztását és versformáját tekintve egyaránt kötött, zárt az alkotás a Héphaisztosz. Világának, belső struktúrájának és a műben feltáruló müvészönarcképnek mégis a feszítő kettősség, az ellentétesség az egyik legjellegzetesebb vonása, mely többféleképpen, több szinten jut kifejezésre. A dualisztikus kettősség már eleve ott lappang a Babits-Héphaisztosz-párhuzamban. A költő helyzetének érzékeltetésére a görög mitológiából a tűz és a kovácsmesterség istenének ellentmondásos alakját választja. Héphaisztosz Héra fia, aki őt az Athénét egyedül teremtő Zeusszal versengve szülte. Athéné Zeusz lányaként a félelmes szépség, míg Héphaisztosz az esetlen csúfság megtestesítője. Sorsa már világra jövetelekor megbélyegzett, mert anyja fiát rútsága miatt letaszította az Olümposzról, hisz szégyellte magát miatta, és ezért el akarta rejteni a többi isten elől. Megmentőinek (Thétisz és Eurünomé) köszönhetően életben maradt, kilenc évet töltött a tengeristennők víz alatti barlangjában, majd kegyelmet kapott, és a tűz és kovácsmesterség istene lett. Az Olümposzon volt a műhelye - más hagyomány szerint különböző vulkánok kráterereinek mélyén. Ő építette az istenek palotáit, és ahogy azt Homérosztól tudjuk, az Iliász hősének, Akhilleusznak a pajzsa ügyes kezének remek munkája. A születésekor kitaszított, az égből lehajított sánta isten mégis férfias munkát végző, mesteri műveket alkotó hős lett, akinek a tűz saját tulajdona. Okos és leleményes is: az általa kovácsolt vékony fémháló segítségével leleplezi felesége, Aphrodité hűtlenségét. Ennek a hányatott sorsú istennek személyében szólal meg tehát Babits, amikor sors- és alakfestő „elbeszélését” - hitelesen követve a mitológiát - így kezdi: „Anyám az égből ledobott, az ebszem, / mert csúfvalék és szégyenére sánta” Az első két sornak stilisztikailag figyelemre méltó szava a sorvégi helyzetben lévő, rímhívó ebszem. Ez az anyát csúfos cselekedete alapján minősítő hátravetett helyzetű, metaforás szóösszetétel, feltehetőleg egyéni költői szóalkotás. Babits költői nyelvének egyik legjellemzőbb tulajdonsága az egyéni alkotású névszói összetétel.5 A metaforás szóösszetétel negatív csengésű jelentését a szövegkörnyezeten túl az is alátámasztja, hogy a ’kutya jelentésű eb szavunk előtagként, rosszalló értelemben számos régi és nyelvjárási összetételben előfordul.6 A szóösszetétel második tagja viszont ellentétes stílushatással bír. Héra, akit eredetileg tehén alakjában tiszteltek, az asszonyi szépség és hiúság megtestesítője. A szem utótag tudatunkban éppúgy felidézi a Héra nevéhez tapadó homéroszi állandó jelzőt („tehénszemű”), mint szent állatának, a pávának farktollát díszítő szemeket, melyeket a mítosz szerint maga Héra helyeztetett a százszemű Argoszról a ma5
