Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 3. szám - Fried István: "Krúdy háza" (tanulmány)
Fried István • Tanulmány 51 gurának a „hazamenetel” előtti „stációit” írói, irodalmi életutat allegorizáló, akár a „világ mint labirintus” képzetet átgondoló történetéről beszélhessünk, a bár „álnevesített” szereplők és másképpen megnevezett helyszínek valójában egy allegorikus (a szereplők által olykor szentnek, az elbeszélő közreműködése folytán profanizáltnak, deszakralizáltnak) látható térben helyeződnek el, így az emlékezés stratégiája segítségével (re)konstruált „kaland”-ban szinte azonos erővel kap hangot a múlt emlékezete és az irodalom szüntelen teremtődése. Amit másképpen a folyton szerveződő szövegek összjátékának is lehetne vélni. Azáltal, hogy a köznapiság, a kronológiailag kimérhető idő adja Szindbád utolsó kalandjának keretét, az elbeszélő a nyelvi „fel”-stilizálást némileg ellensúlyozza alulretorizáló nyelvi gesztusokkal. Minélfogva a helyszínek és a szereplők azonosíthatók, megfeleltethetők az olvasó irodalomtörténeti tudása szerint, ugyanakkor a regénytér és regényidő az olvasásban/értelmezésben legföljebb „háttéranyagaként támaszkodik az irodalmi/irodalomtörténeti ismeretekre, a fikcionáltságban más „retorika” működteti a narráció alakzatait. Ezért is jogosult ennek a regénynek kapcsán önlegitimációról szólni. Hogy efféle eljárással az olvasó Krúdy néhány regényében szintén találkozhat, erősíti és elfogadhatóvá teszi mindazt, amit Mekis D. János a Szindbád hazamegy - írjuk most ekképpen - „ars poeticájáról leírt.7 Mindezeket szem előtt tartva kezdem olvasni az Égés földben megjelentetett tárcát, amely a Krúdy háza beszédes címet viseli.8 Nem árt szem előtt tartanunk, hogy arról az óbudai, Templom utcai házról van szó, amelyben Krúdy utolsó éveit töltötte, és amelynek leírása átkerült a regénybe, Szindbád utolsó útjának kezdő- és végpontjaként. És azt sem volna szabad elfelejteni, hogy ez az egynapos út a végső ráismerés előtti periódus, amelyben az egész élet újrajátszódik a kronológia fokozatos fölszámolódása s a pálya olyatén értelmezése révén, amely - mint volt róla szó - regényalakként lépteti be a megkonstruált szerzőt egy a szerzői előadást, regényteret, nyelvfelfogást imitáló műbe. És amely a Krúdy-regények tárgyi anyagát (például a vörös postakocsit) egy szerveződő, az újra-elbeszélés során formálódó mitológia rekvizitumaivá, ha úgy tetszik, másképp szemlélve, retorikai alakzatokká avatja. A Krúdy háza rövidségében hasonló eljárást reprezentál, mint a regény, a tárgyi megnevezéstől (cím, egy kurta bekezdésben megvalósuló leírás) eljut az időpont laza körvonalazásáig („ahol Krúdy, gyertyafény mellett, meghalt”), amely önidézetként is funkcionál, a több Márai-műben motivikus érvényességgel rendelkező a gyertyák csonkig égnek/égtek „konkretizálását” kapjuk. Az új bekezdést emígy indítja a szöveg beszélője: „Ez a valóság, gondolom.” A személyesre formált megjegyzés némileg relativizálja a kijelentés valóságtartalmát, a visszavo-
