Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 3. szám - Fried István: "Krúdy háza" (tanulmány)
Fried István ■ Tanulmány 49 sor került egy erősen válogatott életműkiadásra,3 egészében Krúdy a fölfedezendő szerzők közé tartozott. Olyan értelemben is, hogy az újraolvasás során esetleg módosulhatott az az általánossá lett Krúdy-kép, amely akadálya volt egy korszerűbb értelmezésnek. Krúdy azonosítása úgynevezett alteregóival mintha „szükségtelenné” tette volna a további megfontolásokat Krúdy elhelyezésére a magyar irodalomban. S bár a kanonizálás csak részlegesen és ellentmondásosan valósult meg, a sűrű egymásutánban napvilágot látó Krúdy-kötetek (mégis) lehetővé tették az elmozdulást a zsurnalisztikus közhelyektől. A nekrológok közül éppen a Máraié emelkedik ki,4 bár nem azzal (és erre a műfaj sem enged lehetőséget), hogy újragondolná a Krúdy-pályának legalább néhány mozzanatát, hanem inkább azzal, hogy a legjelentősebbek között emlegeti, határozottan nyilatkozik Krúdy magyar irodalmi értékeiről, a Krúdy képviselte prózaírás szerepéről a magyar modernségben. Mert hogy Márai Sándor Krúdyról szóló ismertetéseinek, újságcikkeinek, lírai elemekben gazdag elmélkedéseinek, regényének, az emigrációban írt tanulmányának, naplójegyzeteinek tétje egy írásmód teljes jogú és értékű emancipálása, integrálása az európai és a magyar irodalmi prózai epikai hagyományba, és ezzel együtt vagy ezen keresztül önnön elbeszélő eljárásainak legitimálása. Talán az eddigieknél több és megértőbb figyelmet érdemelne az, hogy Márai az 1930-as évek közepétől az 1940-es évekig, azaz a Válás Budán című regénytől a Sirály című regényig kísérletezett egy olyan regényalakzat megformálásával, amelyben eljelentéktelenedik a cselekmény, a regényi kaland-idő belső idővé, monológszerű dialógussá alakul, és a régmúltban történtek eseményes, hétköznapi, allegóriába átjátszatott és „lelki” következményei bomlanak ki, az epikus menetbe belekomponálván egy olyan, elbizonytalanított státusú elbeszélőt, aki eléggé közel kerül a szereplőkhöz, hogy beszédük modalitásában föltáruljon a hasonlóság, ezáltal közvetíthesse a szereplői verbális és nem verbális megnyilatkozásokat (miközben „sérül” a szereplői szólam retoricitása), de eléggé távol áll tőlük ahhoz, hogy reflektáljon a szereplői „dallamok”-ra. A szerkezetileg egyazonnak tetsző regényalakzatok különféle kontextusokat vázolnak föl, szinte makacs következetességgel ismételik a hosszú fölvezetéssel és az azt követő párhuzamos monológokkal jellemezhető prózai epikába rejtett nyelv- és személyiség-felfogások egy változatát, amely szerint ez a fajta regény Kosztolányi és Krúdy között, mellett, szomszédságában jelölné ki a maga helyét. A szereplői szólamok „lírizálódása”, prózavers felé közelítése éppen a Szindbádhazamegy című regényben mutatja föl a belső monológban vagy az átélt beszédben rejlő újabb lehetőségeket, azt a viszonyrendszert, amely a beszéd lényegi sajátosságaként az ambivalenciát látszik megnevezni, és ennek ré
