Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 3. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai (regényrészlet)

Bálint Péter • Regényrészlet

39

is. Sosem árulta el, ki az a harmadik személy, aki láthatatlanul közöttünk volt. Magába roskadtan ült, olykor édesanyánk olvasófűzérét morzsolta ujjai közt, noha ateista maradt a haláláig; olykor az almárium márványlapján álló fényképre vetett egy pillantást, csak mi hárman férfiak voltunk rajta. Magával vitte a titkot; s ha arról faggatnál, hogy boldog volt-e édesanyánk mellett, őszintén szólva, haboznék a választ illetően. Soha nem hallottam őket vitatkozni; soha egy félreérthető megjegyzés nem hagyta el édesanyánk száját, mint más megromlott házasságokban, mivel apánk nem volt az a kilengős fajta. Viszont nem volt nálunk divat egymást ölelgetni, csókolgatni, becézgetni sem; akkor az egyszer láttam őket egymás karjába borulni, amikor hírét vették távozásodnak, s anyánk keservesen sírt.

Csöndesen ment el, észre sem vették halálának pillanatát. Bár a prosztatarák kegyetlenül megkínozta, férfiasán viselte a fájdalmat; nem kért semmit a kórházban sem, bármit vittem, hogy a kedvébe járjak, hagyta megromlani. Az ápolónőket sem szenvedhette maga körül, betegtársai »mogorva, vén embernek« nevezték maguk között. Az ablak előtt üldögélt napestig, és nézte a fák lombko rónáját; borotválkozni is elfelejtett, ami korábban elő sem fordulhatott nála, emlékszel, mennyire adott magára. A nagyapjától örökölt láncos zsebóráját, bőrtárcáját - bennük az igazolványokkal és fényképeinkkel -, az orvosi jelentést gondosan elhelyezte az éjjeliszekrény fiókjába, hogy könnyen megtalálhassam, semmi mást nem hagyott hátra. Most, hogy mindezt felidézem, meg kell neked vallanom, apával mi sosem beszélgettünk sem a családról, sem a múltról, sem a halálról, legfeljebb a hétköznapi gondokról.”

„Szeretnék tőled kérni valamit, de nem is tudom, miként kezdjek hozzá, attól félek ugyanis, hogy megsértem önérzetedet. Mi, Leitnerek, mindig oly fenemód büszke népség voltunk. Apám soha egyetlen sort sem írt anyám leveléhez, úgy tett, mint ha nem is léteznék a számára. A tékozló fiút kivetette emlékezetéből, mondván, megbocsátani csak az Istennek van joga és képessége, egy Leitnernek soha. Pedig megtapasztalhatta milyen örökre számkivetettnek és elátkozottnak lenni, hiszen fivérét, aki a gazdasági válság idején, két falubelivel együtt, Amerikába hajózott ki kenyeret keresni, éppúgy kitagadta az apjuk, mint ő engem. Emlékszel, tata még a csomagokat, és a pénzt is visszaküldte, pedig, hogy is mondják csak, nem bővelkedtünk? nem dúskáltunk a jóban?

Rajtad kívül senkim sincs, nehezen viselném el, ha magamra haragítanálak ostobaságommal. Megtennéd nekem, hogy annak az illetőnek, aki e levelet kézbesíti, átadod apánk karikagyűrűjét? Lehet, hogy elmeháborodottnak gondolsz, de