Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 2. szám - Heilmann József: Regényváltozatok a nemzetiségi-kisebbségi sorsra II.
78 Új Dunatái • 2003 túnius háborús jelen állapota között. Ennek a képzettársításos tudatfolyamra épülő elbeszélési technikának kedvelt megjelenési formája a belső monológ. Tragikus hatása éppen abban rejlik, hogy benne váltakozva egymás mellé kerülnek, szinte egymásba simulnak kibékíthetetlen ellentétességük dacára a békés falusi idill, a boldog gyermekkor, az önfeledt játék fájdalmasan megszépülő emlékképei a szörnyű jelen embert megalázó és elpusztító léthelyzeteivel, melyekért a szőrösarcú, pálinkától bűzlő gonosz és barbár felnőttek a felelősek. Ilyen egységben látja Esther a múltat és a jelent: „Lehet, hogy közeledünk Gakovohoz (megjegyzés: ez a település haláltáboráról vált híressé). Az árkokat itt dombok alá ásták, az öregek segítettek a gyerekeknek, mert kis játékásóval sokáig tartott volna. Amikor kész lett, a gyerekek megérezték, ez mégse játék. De a katonák észrevették, hogy el akarnak szaladni, szépen felajánlották, hogy játszanak együtt, ha átugorják az árkot, kapnak ajándékot szüleiktől. Úgyis várják őket. Persze, hogy várták őket. Ugrálás közben lekaszabolták őket. Az öregekkel nem volt ennyi cirkusz, már megállni se tudtak, térdelve, fekve, ülve vitte szét a fejüket a golyó, leöntötték őket mésszel. Sok volt köztük a tífuszos. - így hallottuk az esetet a knezsevoi lágerben. Egyik csapat temette a másikat, holnap meg azokat egy másik. Körbe ment a játék, a temetők kriptái megteltek, meg a dombok alá ásott árkok is. Most ide értünk, hát mi is? Mi következhetünk? Lekaszálnak minket? Senki se tudja, de azért Anton, te nagyon húzatod magad ma. Elgyengültél, ugye? Én is, de hát én nagyobb vagyok. - Megint arra gondolok, a Kunzer-dűlőben, abban a szőlőben meg előtte a réten, a Karasica mentén, jobbat játszhatnánk azért. Ketten, hárman lennénk, vagy többen. Én nem bánnám, még a Rade is jöhetne (megjegyzés: Rade Pero, afalubeli partizán fia), de ezek a torzonborz alakok, nem. A Vati valahol a méhesben szívná a cigarettát és nézné akár órákig, hogyan nyüzsögnek, röpködnek a bogarai. És nagy kenyeret vágna a Peronak meg hozzá szép szelet szalonnát, amiben a közepén van egy rózsaszín csík, azt szerettük. A Pero meg hazavitte a maradékot, annyit kapott a Vatitól. Mi pedig zsizsikes borsóból egy merőkanállal, azt is félretartja a kövér, tüskéshajú partizánnő, aki kiosztja. Pedig neki nem kell, ő nem azt eszi, de nekünk akkor sem ad többet.”29 Mutti a lágerben, ahová a két gyerekét, Esthert és Antont a gyerektranszportba belopakodva és magát álcázva is elkísérte, minden megaláztatást elvisel, hogy csak övéi közelében lehessen. Az elbeszélés e pontján visszaköszön a korábbi írásokból is jól ismert motívum: a partizánoknak éjjel-nappal varró anya ügyes kezének, talpraesettségének és bátorságának köszönhetően meg tudja menteni önmagát és gyermekeit a halál torkából. Végül sikerül megszöknie a családnak Vatival
