Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Nádor Tamás: Műhelyek
Nádor Tamás interjúi 81 boldog felelőtlenséggel vállaltam. Ám amikor ezt a hetven-nyolcvan oldalas írást elkezdtem olvasni, rémülten észleltem: bár minden egyes szavát értem, nem értem a mondatait. Beleástam magam a szövegbe, és fokról fokra rájöttem, nem kell kétségbeesnem. Mert Beckett titka egy bravúr: úgy ír Proustról, hogy Prousttá változik; mintha a nagy francia írna önmagáról. Ám egy kis kívülállással tekint rá, egy pici kritikával illeti, fölruházza némi reflexióval. így ezt egyrészt akként lehet olvasni, mintha az ember az Eltűnt idő nyomában szövegét olvasná, másrészt ki is lépve a prousti univerzumból, az általa kialakított stílusból, az ő racionalitásának keretéből. S így talán megérezhető, amit már Beckett sugall. Zavarban voltam, hiszen nem támaszkodhattam a proustinak imitált mondatok logikájára, tehát csak a sejtéseimre hagyatkoztam. Egymás mögé sorakoztattam a mondatokat, s próbáltam őket korántsem lineáris, inkább valamiféle tudat alatti egységbe zárkóztatni. S mert az egyes mondatokból Beckett mindig kihagyott valamit, akkori fölkészültségem fokán még nem érzékeltem ennek lényegét; hiszen hiányzott számomra bármiféle megvilágító közbevetés, áthidalás, közvetítés. De végül azért szövegegységek, bekezdések, fejezetek áramlatát sikerült kialakítanom. S mire e rendkívüli talány számomra lehetséges megfejtéséig értem, arra a felismerésre jutottam: a műfordítás hűségéhez ez kevés, mert nem az elemzés eredményét, a megfejtést kell tolmácsolni, hiszen az csupán a szöveg „átfordítása”, „más színű” kópiája volna. Az igazi műfordítás az eredeti mű stílusát, gondolkodásmódját, hangulatát, szemléletét, tehát valóban annak szellemiségét adja vissza. Mindazt, ami magát a szerzőt összetéveszthetetlenül hitelesíti. Amitől az író ismételhetetlenül az, aki. S a műfordító mégis erre a képtelenségre vállalkozik: megismétli az ismételhetetlent. — De, gondolom, ön nem csupán azért tolmácsolt angol, német, mi több: alkalmilag holland szerzőket, mert kedvelte a fogcsikorgattató és léleknyúzó feladatokat, és nem is pusztán egzisztenciális okokból. Bizonyára örömét is lelte benne, ha volt is „fordítottjai” közt szerkesztői, kiadóvezetői penzum... — A penzum nem mindig kötelező, s az önként magunkra rótt feladatba is beleizzadhatunk. Még sincs okom panaszra, noha nemcsak angol, hanem német, svéd, francia, sőt, egy regény erejéig valóban egy holland szerző művének szerkesztését is rám bízták annak idején. (Ez utóbbihoz eleinte német fordítást is használtam, aztán „belejöttem”) Mire az Európa Könyvkiadó főszerkesztőjeként a német irodalom is hozzám tartozott, eljutottam e nyelv szerkesztői ismeretének fokára. Különleges válfaja, változata ez a nyelvtudásnak: kompetens lehet ebben az is, aki csak erre a sajátos feladatra képzi ki magát. Főként az eredeti és magyar
