Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Nádor Tamás: Műhelyek
78 Út Dunatát • 2002 március NÁDOR TAMÁS INTERJÚI A HASONMÁS HŰSÉGE Nem akarja úgy birtokolni, uralni, túlszeretni, maga köré fonni, megsütni-főzni, ízlelni, élvezni választottját, az angol nyelvet, mintha angolnak született volna. Vagy legalábbis anyanyelvi fokon ösztöneiben érezné, tudná s művelné az angolt. Egyszerűen azért, mert nem született angolnak. Magyar az anyanyelve, itt él, magyarul beszél, még az angolt is - amelynek pedig nem akármilyen birtokosa, szolgálója - magyarul gondolja. De módfelett érdekli, vonzza egy másfajta, a miénkétől sok tekintetben nem is csupán eltérő szellemiség, nem titkoltan: irodalom-importőri szándékkal. így hát nincs szüksége műfordítói parádézásra, brillírozásra, nyelvi cizellálásra, órásmesteri precizírozásra. Beéri azzal, ha úgy tud tolmácsolni, átültetni, mintha művét az éppen érintett brit vagy amerikai eleve magyarul írta volna. Vagy mint akire, mondjuk, Sámuel Beckett, Carson McCullers, vagy Francis Scott Fitzgerald szerepét osztották, s képes azt akként átélni, eljátszani, hogy eredetinek és hasonmásának ne csupán szövegét, stílusát, de kivált a szellemét hűségesen hasonítsa. Hogy amikor a maga angolját megszólaltatja, az magyarul szóljon. Beszélgetés Osztovits Leventével, az Európa Könyvkiadó igazgatójával, a Színház- és Filmművészeti Egyetem professzorával, s persze a hivatott műfordítóval. — Műfordítói kalandjait, „zsákmányait” ismerve sajátos gyanúm támadt: ön talán magyarul akart jobban érteni, beszélni, írni angol szerzők bejárása, behozatala révén. Vagy legalábbis szép szimbiózisra számított. Miként indult más nyelvek irányába? — Győrött éltünk, s apám mindig azt mondta még az ötvenes években is: mindegy, most milyen a világ, a nyelvtudásnak jövője van. S bár a nyugati nyelveket a hatalom szinte tiltotta, apám elküldött egy öreg kisasszonyhoz, s ő néhányunkat a maga módján németre tanítgatott. Valamivel később egy altábornagy aki napközben épp szemetesként fungált - „angolozott” velem, persze amatőr eszközökkel. A gimnáziumban négy évig tanultam latint, két éven át ott is németet, s persze kötelező volt az orosz. Tehát korán ismerkedtem nyelvekkel. S bár az egyetemen angol szakot végeztem, és fordítottam is később elég sokat, hatvanegy éves létemre meg kell állapítanom: igazán csak magyarul tudok. Ha tudok. És megvallom: önmagában az idegen nyelv (milyen rossz jelző is ez: ami más, azt eleve idegennek nevezzük) azért volt számomra nélkülözhetetlen, mert az ismeretlen irodalom és kultúra érdekelt. S bármennyire megtanultam is például ango
