Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Szepes Erika: A nemzés démona
68 Út Dunatát • 2002 március val, a költő szóhasználatának tökéletes visszaadásával emelné a vers esztétikai értékét. Éppen a lendületes kezdet nem fedi a latin szöveget. A fordító „izmos szárnyakról” beszél ott, ahol a költő a „tenui pinna” jelzős szerkezetet használja. A tenuis szó szótári alakjának első jelentése valóban: vékony, finom, keskeny, sovány és ezek szinonimái, (ez a versben tagadólag szerepel), ám további jelentései közt ott találjuk, származásra vonatkoztatva, az „alacsony”, „szegény” jelentéstartományt is. Horatius a tenuis szót más helyütt is használja ilyen értelemben (Az Énekek második könyve, 16. ének, tehát ugyanazon cikluson belül és igen közel elemzett ódánkhoz: négy énekkel korábban, a 14. sorban): „in mensa tenui”, amit az ókori kommentátor, feltehetőleg alapos okkal, így magyaráz: „hoc est: paupere”, tehát nem vékony asztalon, hanem szegény asztalon. A tenuis szó a származását oly fájón emlegető Horatiusnál egyenértékű a humilis-szál, az alacsonyrendűvel. A kisebbrendűségi érzését levedleni soha nem tudó költő így a költői öntudat versét azzal indítja, ami még hatásosabbá teszi a magasra törő hattyú képét: alacsonyról, szegényes szárnyakkal indul a hatalmas pályára. Ez a félszeg költő, a bensőséges barátság, Maecenas valódi művészetértése meg a megtett út birtokában már égre törő hattyúnak ábrázolja magát. A hattyúvá változás a földről felemelkedést, az égiekhez való közeledést, a dicsőség felmagasztosító erejét jelenti. De ha nyomon követjük az első sortól a metamorfózis szakaszait, világossá válik, hogy a földtől eltávolodás a világtól, az élettől való eltávozással egyenlő. „Nem közönséges, nem alantas szárnyak emelnek engem, a kétarcú költőt a levegőbe” - mondja szó szerint az eredeti verskezdet. A szárnyak minőségéről már szóltunk. De az első kép még két meglepetést tartogat. A költő vátesznek nevezi magát; költő és jós, próféta rokonsága az antikvitásban közismert. És nem akármilyen vátesznek mondja magát Horatius, hanem kétarcúnak (biformis). Az antik kommentár a biformis-jelzőt úgy magyarázza, hogy a kétarcúság a költő lírai és epikai vénájára céloz. Sokkal igazabbnak tűnik a modern tudomány álláspontja, mely ezt a magyarázatot „iskolásnak” minősíti, és a kétarcúságot a már nem az életben, de még a halálon innen lévő'állapottal azonosítja: a lét és nemlét közti állapotot érzékeli a jelzőben. Feltétlenül benne van ez is ebben a világtól búcsúzó képben. De benne van a múltat és ajövőt egyszerre látó bölcsek kétarcúsága, az antikvitásban kétfejűként is ábrázolt bölcsességallegóriák, valamint a kétarcú Janus képzete, aki egyaránt uralkodik az elmúlt óév és a közelítő új felett. „Csak az láthatja a jövőt, aki ismeri a múltat” - ez az antik gondolat az archaikus kor óta végigvonul a művelődéstörténeten. Nagy gőggel, de nem véletlenül nevezi magát Horatius vátesznek: költői fela
