Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Szepes Erika: A nemzés démona
60 Út Dunatát • 2002 március stb.) által feltárt ismereteket, mint a részterületeket feldolgozó speciális tudományok (metrika, retorika, műfajelmélet, szemiotika stb.) eredményeit. Tökéletességre törekedni ebben - mint annyi másban is - lehet, sőt kötelesség, de elérni reménytelen. Mindig maradnak feltáratlan vagy kevéssé megismert területek, de ettől még a belátni kívánt világ nem válik idegenné, csak helyenként homályossá. S amiként a tudomány halad előre, úgy tisztulnak fel ezek a homályok, és minden újabb eredmény segíteni fog a szövegek megértésében. Hiába maradok „kockázatos magányban” egyedül egy szöveggel, hiába folytatok felette magamban végtelen dialógust, ha nem tudom (mert nem hívtam segítségül a mitológiát), hogy Léda leánya miatt azért tört ki a görögség legnagyobb háborúja, mert Léda leánya nem más volt, mint Helené, ha nem tudom, hogy Héra „tehénszemű” jelzőjét feltétlenül minden megjelenési helyén fordítani kell, mert a korábbi thériomorf istenalak redukált survivalja, mindenhatóságának csökevényesebb maradványa, és mindig akkor használják, ha az istennő legerősebb hatalmát kívánják működtetni. Sőt: az idegenség jelensége - korrigáljuk most már az ismeretlenséggel - ugyanúgy érvényes a művelődéstörténet bármely korszakának bármely művére, ha nem rendelkezik a fordító kellő ismeretanyaggal - tehát nem eléggé vette igénybe a tudomány eredményeit -, aminek feltérképezése után nem önmagát értelmezi - az idegen beszéden próbára téve - újra, hanem tudását és képességeit méri fel, hogy megmérkőzzék a feladattal. Csak jelzésszerűen említem, hogy a magyar költők máig birkóznak a haikuval, többezer magyar haiku születése után mégis mindenki érzi, hogy az eredeti tömörségét (17 mora), képalkotásának szimbolikáját, a japán ember együttlélegzését a természettel nem tudjuk egyenértékűen átvenni, a megoldás tehát az, hogy igyekszünk megteremteni egy sajátosan magyar haiku-műfajt. Hiába rögzíti a tudomány a mérhetőségeket (sorhossz, strófaszerkezet), a japán lét kétezer évét megismerni még a japanisztikával foglalkozóknak sem sikerül teljességében. Ami azért nem azt jelenti, hogy ne kutassák tovább pl. a sajátos japán szimbolikát. És ugyanez mondható el minden más kultúráról is, még a kortárs és térben közeli világokéról is: kinek ne lenne szüksége a szaktudományra, ha egy szlovák, lengyel, ukrán stb. művet fordít? Gondolkodásunktól, érzelmeinktől ember alkotta mű idegen nem lehet, csak ismeretlen. - Homo sum - kezdi Terentius Heautontimorumenos-inak hőse, s a folytatást mindnyájan ismerjük (már akik számára nem ismeretlen az ókori költőtől kölcsönzött - és gyakran összefüggéséből kiragadottan idézett szállóige). A tudománynak nem szabad kockázatos magányára hagynia a fordítót, de az sem árt, ha a fordító hívja segítségül a tudományt.
