Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében
Hát nem csodálatos? - Stefán mély levegőt vett. - Érzed ezt, Mária? Megmenekültünk^ A dunai tutajról szárazra lépő ősszülők kemény, megfeszített munkával küzdötték fel magukat. Stefán 1813-ban Johann fia esküvőjének napján köszönetét mondva a Mindenhatónak felajánlást tesz: templomot építtet a falunak. A felemelkedő család - az ősszülők álmait megvalósítva - malmokat épít, gyarapodásukat jelzi, hogyjohann házat vásárol Baján, „ahová ünnepnapokon költözött be családjával, és szobát tartott fönn arra az esetre, ha a tiszteletre méltó malomtulajdonos valami csodát remélt az erre hivatott hölgy személyektől.”1 A megkezdett, de időközben abbamaradt templomépítést egy ugyancsak Stefan Bischof nevezetű utód fejezi be, akinek életében az időközben magukat vagyonos polgárrá felküzdő Bischofok önbizalma és hite először roppant meg. A polgárosult család „hanyatlása” azon a ponton kezdődik, amikor a család története külsőleg, látszólag fénypontjára jut. Számos beszédes jele van azonban a hanyatlásnak, melyhez családon kívüli és belüli történések és élmények is hozzájárulnak. A megroppanásnak egyik előidézője az első világháború családot ért csapása, Theresia Becker és Stefán Bischofjános fia a Szerbia fronton 1914-ben elesik. A család leszálló ágba kerül. Ezt a fájó felismerést fogalmazza meg az Stefán Bischof, aki nem egyszer „tekintetét lételméleti vizsgálódásokba szúrta, érzékeny leikével transzcendenciáról, lét és nemlét viszonyáról, a szabadság csirkeól szagáról gondolkodott.”11 A gazdag, a templomépítést befejező dédnagyapában ellentétes erők működnek: kicsapongó, korhelykedő énje mellett ott munkál benne a transzcendenciára is kiéhezett ember. A regény egy újabb irodalmi motívuma, mely Adyra emlékeztet, Stefánnak a jellemében ismerhető fel: örömlányokhoz kívánkozik és korhelykedik, de a kritikus pillanatokban a szobájában lévő Bibliához nyúl, hogy példázatain elmélkedve jusson közelebb a lét rejtélyeinek megfejtéséhez. Nevezett még azzal is kitűnt Bácsalján, hogy a Bács-Bodrogh című folyóiratot járatta, s könyveinek szekrényt csináltatott, olyat, „amibe belefér az egész világ”. Dekadenciába hajló elmélkedései során - az író szócsöveként - így szokta összegezni létállapotát: „Mi már régen élünk..., elég régen ahhoz, hogy kifinomuljanak az érzékeink. Finom a hallásunk a létezés disszonanciáinak meghallásához, de elveszítettük az ellenállóképességünket. Hiányzik belőlünk az erő a küzdelemhez, harchoz. S tudod miért, miért, barátom? - szegezte beszélgetőpartnerének. - Mert nem éhezünk, nem kell a puszta fönnmaradásért megküzdenünk. Csakhogy az evolúció, kedves barátom, az evolúció nem szereti az efféle mutációt. Szegény Katalin lányom huszonhárom éves korában került zártintézetbe, s hiába biztatnak az orvosok.... Egyszerűen túlértünk, és minden túlérett egyed elveszti természetes erejét, azt az erőt, amely előre hajt.”9 9
