Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében
Jánosi Zoltán • „Fegyvert szereztem: bűv igéket’ 75 lágképében a partikulárisból az emberiség szintjére emelkedő látóköre nagykorúsításának és a nemzeti-történeti kulturális és sorsproblémák egyetemes bemérésének is. Ehhez pedig a nyugat-európai tengely mellé mind magasabbra emelkedik Illyés gondolatrendszerében a társadalmi fejlődésükben visszamaradt, gyarmati vagy gyarmatközeli státusokban élő afrikai, dél-amerikai, ázsiai országoké. (Vagyis a harmadik világé, ha ezt a fogalmat ebben a formában akkor még nem is ismerhette, mert Alfred Sauvy francia demográfus azt csak 1952-ben alkotta meg.) 10 Az archaikumba mélyedés harmadik, leghosszabb s az író élete végéig tartó szakasza az előző inspirációkon történő tudatos ismerettágításé. Ez a témára vonatkozó fokozatos tanulást, értelmezést jelent, s esszék, tanulmányok, utalások sorában, valamint a felismerések, következtetések szépirodalmi művekbe szervesülő folyamatában jelenik meg. A folklórszintézis Illyés életművében intenzív vonulatként megképződő belső áramlása nem ösztönös vagy csupán járulékos alakulat. A tanulmányíró, a gondolkodó és a szépíró Illyés is egyaránt úgy tartja, hogy „a felső műveltség és néphagyomány” „a haladás a világgal” és „egy népgyűlési beszéd a mezítlábasokhoz” szorosan összetartozik.11 A másik nagy archaikus forrástenger, az egyetemes történelem és kultúrtörténet hozadékai is ebben a fázisban válnak mind halmozottabban az alkotói tudat mértékszabó komponenseivé. S ha centrális vagy kizárólagos problémafelvető, és -kifejező tereppé Illyés gondolkodásában nem is emelkedik a népi kultúra és az archaikus tudás összefüggő témarendszere, egy átfogóbb szerkezetű művészi világelemzés részeként mindvégig nyomatékos és folytonosan épülő vonulata marad életművének. Egyidejűleg több felől sugárzó eszmei tükör az, amely előtt Illyés számára a népi archaikus-folklorisztikus tapasztalat figyelemreméltóan megmutatkozik. Egyszerre része az író a népélet minden szintjét: a gondolkodást, a tudatműködést is fölszívó népiségének, része magyar identitásának, valamint a kultúrtörténetbe és az őstörténetbe nyíló, az emberi utat egyetemes és nemzeti síkon is az alapoktól érteni akaró historikus elmélyülésének. Az illyési tudat párját ritkító történeti és kultúrtörténeti tágasságokban mozgó látványa íratja le az egyébként nem kisebb távolságokban mozgó Weöres Sándorral, hogy az illyési világ olyan „szárazföldi óceán, mely valahol Sanghajnál, Csukotkánál kezdődik, és egészen a tolnai dombos partokig ér”, s ez mondatja ki Illés Endrével is, hogy Illyésnek „mintha nemcsak a saját nemzedéke volna vérében, hanem az egész irodalom Homérosztól napjainkig”. Ez ismerteti fel Kovács Imrével az írót olyan formátumú szellemnek, aki „nemcsak a magyar kérdések jeles ismerője, nemcsak a magyar parasztság érdekeinek hű sáfára, hanem az európai, illetve az egyetemes műveltség részese is.”12