Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében
Jánosi Zoltán ■ „Fegyvert szereztem: bűv igéket' 73 később kibontakozó mítoszvilágához társul a hatvanas évek derekán Illyés Gyula is a maga másszerű: kevésbé látványos, a képzeletet kevésbé felszabadító, viszont szilárdabb gondolati tényezőket magába foglaló, szilárd alaptényezőkre épülő mítoszaival.”3 Mindez egy hosszan alakuló, az egyes összetevők intenzitását is folyton változtató folyamat az életműben. A minden ízében racionális, de a létezés teljességének mítoszi üzeneteitől, titkosabb sugallataitól sem elzárkózó illyési tudat a magyar és az egyetemes kultúra archaikus impulzusokkal lüktető (verbális, hiedelmi vagy tárgyi) emlékdarabjait mindig okulást: lét- és sorstapasztalatot hordozó emberi dokumentumokként emeli fel, és integrálja saját műalkotó erőibe. Abba a „jellegzetes férfilírába”, „amely a mindennapokra szögezett szemmel - sem nem révedve bele az ontologikusba, sem nem bonyolódva bele a személyesség mélyrétegeibe -, örökösen közös gondok körül forog.”4 Vagyis az archaikus és folklorisztikus integráció is annak a szerzői globalitásnak a jegyében történik meg, amelyben egyaránt otthon van az európai (az egyetemes) és a nemzeti történelem, a mindkét irányú őstörténet, a teljes glóbusz nagyobb kulturális és társadalmi mozgásvonalai, sőt a mítoszokig nyilalló érzékenység. Ennek poétikai következményeként pedig: „Mintha egy óriási belső gravitáció rántana magára mindent, mintha nagyon kis helyen tömérdek, egyre növekvő energiájú anyag szorulna össze”5. Az illyési tudatnak ez a heterogén elemeket a „condition humaine”4 sokfelől összegzett szintjén magába szívó, elrendező és a különböző komponenseket a ráció egyensúlyában tartó természete eredményezi azt is, hogy verseinek - egyébként erős archaikus rétegrendszere - nem válik külön irányzat indukálójává költészetében. A széleskörűen a létezésre és a művészetre látó elme fegyelme alatt alapvetően a tárgyias-intellektuális-leíró-elbeszélő látókörbe tagolódik bele, ha olykor-olykor túl is szakad azon, s (különösen a pályavégen) helyenként a látomásosabb-metaforikusabb irányokhoz közelítve a Kormos-Juhász-Nagy-Csoóri-Utassy-Ratkó nevével fémjelezhető vonal poétikai törekvéseinek eleven kortársává s indukálójává is válik. Az Illyés tudatában kialakult archaikus kódrendszer mind genealógiailag, mind összetevőinek minőségei szerint világosan tagolható. Az első indukáló források keresésében - ahogy a többi, „népinek” nevezett költő, író (Erdélyi, Nagy Imre, Mátyás Ferenc, Szabó Pál, Veres Péter és mások) esetében sem - nem kell messzebbre szaladni a felnevelő szülőföldnél. Legfeljebb az elgondolkodtató, hogy ebből a gazdag, Sinka, majd Nagy László folklórközegére emlékeztető motivációforrásból mégsem a mitikus-látomásos, a folklorizáló terepeken kezd kibontakozni ez a líra, hanem már korai szakaszában is átszűri és értelmezi a folklórból
