Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Grendel Lajos: A tények mágiája
34 Úr Dunatáj • 2002 március tői. Olyan hiperrealista erőteret hoz így létre, amely ténylegesen lehetővé tenné a számára azt, hogy műveibe beáramoljék a „világ enciklopédikus gazdagsága”, s amely a realista írói beszédmódot újra alkalmassá tehetné a létről szóló beszédre és ugyanakkor a Nagy Elbeszélős feltámasztására is. Néhány kései művében Mészöly Miklós megtalálta a tények elrendezésének, kombinatorikájának azt a módját, amely hierarchizálhatatlanságának, rugalmasságának, minden irányban (téridőkben) való nyitottságának köszönhetően a megcsontosodott, kiüresedett, sztereotípiákká kopott realista írói stratégiáknál sokkalta alkalmasabb egy kor létezésélmények művészi közvetítésére. Innen, s nem az önreferenciális szövegirodalom felől nézve tűnik megtorpanásnak nem csupán a Wimbledoni jácint-kötet anyaga, hanem a Megbocsátás és a Családáradás is. Mészöly Miklósnak a Filmet követő prózáit vizsgálva a magyar epikai tradícióhoz való viszonya is módosulni látszik. A kortárs, nemzedéktárs és sok mindenben sorstárs Mándy Iván a Kalligramnak(Hizsnyai Zoltánnak) adott 1995 őszi nyilatkozatában finom érzékkel tapintott rá erre. Hizsnyai Zoltán kérdésére, hogy kivel rokonítaná Mészöly Miklós prózáját, így válaszolt: „Nézze, megemlíthetném akár Móricz Zsigmondot is... Mészölynek hatalmas anyaga van. Életanyaga.” A Filmet követően Mészöly Miklós hagyományképe nagy mértékben vált befogadóvá. A Sutting ezredes tündöklése vagy a Pannon töredék szövegében olyan bújtatott intertextualitással találkozunk, amellyel beemeli ezekbe a prózákba a Nyugat (a modernizmus) előtti magyar epika - sokak szemében mára meghaladottnak vélt - hagyományait is. Régmúlt korok irodalmi nyelvébe lehel egy ízigvérig modern, 20. századi intellektus újra lelket, a téridősíkokkal való kombinatorikus játéka következményeképpen. Jókai vagy az erdélyi emlékiratírók színpompás nyelvezetének ökonomikus applikálása révén teremt hidat a mai és a régmúlt korok magyar epikája között. A folytonosságot találja meg a magyar próza kezdetei és a posztmodern kor epikája között. „A 19. század patriarkális kisvilágára való atmoszférikus ráhangolódásnak” nevezi ezt Márton László, „ami azonban nem jelenti a múlt századi magyar próza hangvételének vagy előadásmódjának felidézését.” „...tétje nem több és nem kevesebb, mint a magyar elbeszélő próza egységének helyreállítása, annak megújításából következően.” A magyar próza nyelvének (beszédmódjának) mészölyi megújítása ezért is kevésbé látványos, mint Szentkuthy Miklósé vagy Esterházy Péteré. Mészöly Miklós szakítása a magyar próza sztereotípiákká koptatott hagyományaival kevésbé radikális, mert nyelvi-stiláris vagy szemléleti újításai egyben azt a célt is szolgálják, hogy megtalálja az elven, jelentésteli folytonosságot azzal a hagyománnyal,
