Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Pomogáts Béla: Az atléta halála
26 Út Dunatát • 2002 március és a Saulus című regények, úgy tetszik, olyan önmagukban zárt, autonóm és mégis metaforikus történetek, mint Franz Kafka vagy Albert Camus művei. Nem részleteik által fejeznek ki valamilyen - pusztán a közelmúlt történetére aktualizálható - jelentést, hanem teljességükben közölnek bizonyos, a modern ember tapasztalatait, a modern ipari társadalom és a diktatórikus társadalomszervezés tanulságait érintő, a legszélesebb általánosítás fokán megfogalmazott felismeréseket. Ilyen autonóm és metaforikus mű Az atléta halála is, és ilyen általánosabb erkölcsi-lélektani felismeréseket és tanulságokat hordoz Őze Bálint különös alakja. Az atléta olyan hős, akinek sorsában és helyzetében az író bölcseleté öltött jelképes módon alakot. A regény cselekménye, meséje éppen ezért csak első közelítésre érdekelhet bennünket. Őze Bálint, a rendkívül tehetséges hosszútávfutó egy magányos edzésen az erdélyi Vlegyásza hegyei között hirtelen szívroham áldozata lesz. Elettársa, Hildi megbízást kap az Állami Sportkiadótól, hogy írja meg az atléta életét, személyes közelből mutatva be a népszerű bajnokot. A fiatal tanárnő nem éri be személyes emlékeivel: nem azt akarja megírni, hogy ő minek látta Őze Bálintot, hanem hogy milyen volt a valóságban, minek tudta önmagát. Következésképp nyomozni kezd Bálint emlékei, gyermekkora után. Régi fényképek és emléktárgyak személyes értelmét kutatja, felkeresi az atléta szülőfaluját, gyermekéveinek legendás színhelyét, és számot vet ismerőseivel, barátaival. Ebből a nyomozásból kerekedik ki Őze Bálint valóságos emberi személyisége és élettörténete, és az élettörténet felszíne alatt nyer megfogalmazást az író valódi mondanivalója, morális-lélektani üzenete. Mészöly gondosan ügyel arra, hogy ne pusztán a cselekmény töltse be a regény terét, és ne a sportolóvilág színes forgataga kösse le az olvasót, hiszen a figyelmet a mondanivalóra akarja irányítani. Ezt úgy éri el, hogy minduntalan elidegeníti a mesétől, nem hagyja, hogy a történet magával ragadja képzeletét. Az „elidegenítés”-nek ez a módszere Bertolt Brechttől, az avantgarde dramaturgia tekintélyes mesterétől származik. Brecht dolgozta ki és alkalmazta drámáiban az elidegenítés effektusait: az énekelt songokat, szavalt versbetéteket, nyomtatott feliratokat. Mégpedig azért, hogy a nézőközönséget kizökkentse a színpadon pergő események hatásából, s tudatosítsa benne a darab eszmei üzenetét. A néző ugyanis - az érdekes és fordulatos színpadi játékot figyelve - hajlamos átadni magát a történetnek, és kevésbé figyel a kibontakozó mondanivalóra. A német drámaíró, aki egyúttal a színpadi technikának és a közönség lélektanának is értő mestere volt, a nézők önfeledt elragadtatását akarta megakadályozni, midőn kidolgozta az „elidegenítő effektusokat”.
