Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 3. szám - Bakonyi Veronika: A tárgyiasság (mű)formáinak körüljárhatósága

Bakonyi Veronika • A tárgyiasság (mO)pormáinak...47

nek ellentmondásosságához”22 - írja Gál. A kettős formázás bergsoni hiánya és a parnassien ember nélküli esztétikája, a vizsgált ciklus nyitódarabjában is megnyilatkozik. Az ősszöveg kialakulatlan soraiból három szó mered ki, amelyek a félig készség állapotának bűntudatélményét tolják előtérbe. A ragtalan igenév, az „állni” személytelenségével, másra vonatkoztatottságával távolít el a lírai én szituációjától. Ezzel meg is nevezi az abszolút értéket, melyet a következő sorok ki is bontanak: a meztelenség és egy bizonyos ejpség emberi vágyát. A felkiáltások sokaságában azonban az elrejtőzött lírai én vágya mellett a márványistenek meztelen szabadságának érzékeltetéséhez eltávolító irónia is társul. Éppen a szerelem istennőjének egyik megformázását, a milói Vénuszt idézi meg a verskezdés, de korántsem a parnasszista műtárgyleírás tökéletességet szemléltető módján. A testiség szépségét a szobor éppen nem azzal veszti el, hogy márványtestére sár tapad. A sár motívum a baudelaire-i rút esztétikáját vonja be: az Epilógus vagy A rongyszedők borának „erjesztő” sara ez, az éjszakaként ellepő anyag, azaz a halál intése, de ugyanakkor az ősanyag, az isteni Ige, a teremtő szellem, amiből az ember megszületett és maga is alkot (Fekete ország, Sunt lacrimae reruní). A meztelenség vonatkozási köre azután a következő árulkodó-kilengő szóval gördül tovább. Az istennő meztelen szabadsága a törött karokkal is vállalható, hiszen nem az ő bűne, hanem teremtőjéé: a „művészük” ugyanis az elválasztásban két főnévvé bomlik, így lesz a teremtett vésze a művésze.

Az „állni”-t és a „vészük” szót követi a „vagyok én”. Ez az én azonos a művészszel, aki megnyilatkozott a szoboralkotásban, azonos azzal, aki a műtárgyról ír, és azonos azzal, aki az írás révén alkot, azaz a képi narratíva térnyelvének kettős időtengelyéhez igazodik. A végleges változat létigéi vélhetően ebből az én-ből válnak szét, a kettős időtengely és a claudel-i együtt-születés szövegbeli megjelenéseként. A szubjektum megnyilatkozásának komplexitását fokozza az újbóli utalás a homo duplex-ra: „vagyok én, ilyen piszkos! Kire az Isten képe van felírva!” Ez a lírai alany kiált majd a végleges versforma refrénjében az emberi alakot öltött Jézushoz.

A kézirattöredék másolataiban a homo duplex gondolatisága erősödik fel a Gazda-Isten és a középkori szolgai kőfaragók képében. De az istenét vesztett modern lélek javítja át sorát, amikor a „tudták, mindent lát gazdájuk, az Isten”-ből a „mindent lát, gazdájuk” alá ezt írja: „van, aki mindent lát”. Ugyancsak a töredékekben megy keresztül a metamorfózis, a fülkében álló, hátukon ezért kidolgozatlan szobrok a lélek kialakulatlanságának, bűnének metaforájává válnak. („Ilyen szentek vagyunk mi! - / micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket”.) S míg a középkorban a szerző és mű személytelen viszonya az alázatosság követelménye, addig