Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 2. szám - Simon László: A szekszárdi Balassa János Kórház
Dr. Simon László • A szekszárdi Balassa Tános Kórház 55 Dr. Simon László A SZEKSZÁRDI BALASSA JÁNOS KÓRHÁZ A II. Belgyógyászati Osztály (Gasztroenterológia) története (1976-2000) „Mélységesen mély az emlékezet, feneketlen a múltnak kútja...” Kevés érdekesebb olvasmány van, mint belelapozni egy nem is olyan régi, de már alig aktuális, és gondolom nagyon kevesek által böngészett könyvbe, amelyik azzal a néhány ezer négyzetméterrel foglalkozik, ahol én és sokan mások, orvosok - nővérek - betegek, kiszolgálók - kiszolgálandók - és kiszolgáltatottak, esélyesek - esendők - és elesettek gyorsan múló életünk fonalát pergetjük több-kevesebb ideje. Ki tudja már hol van Polyákjános Gyula, aki 1952-ben lett a sugaras eljárások szakorvosa, vagy a szépnevű Ekaterina Sopova, áld laboratóriumi szakorvosként akár kellemes éveket is tölthetett a hegyoldalban, ahol élünk. Ki emlékezik rájuk, és ki fog majd emlékezni ránk? Éppen ezért kétségekkel és elég kevés örömmel fogtam hozzá ennek a jóindulatú bemutatkozásnak kért, de csak formális emlékezésként felfogható művecske megírásának. Nevekre emlékezni, főleg jórészt ismeretlenekre, csak akkor lehet, ha kötni tudunk valami életszerűt is hozzájuk. A bűvös számok - az ágyszám, az ágykihasználás, az ápolási napok, a járó betegként ellátott és endoszkopizált (megtükrözött) betegek egyre gyarapodó tömege - hamis eszközei az emlékezésnek. Finanszírozási eszméktől és téveszméktől felkavart világunkban még tartalmuk sem mindig korrekt, a változtatásokat nem mindig saját bőrén érző olvasónak nem ad sokat a megértéshez, egy munkát és egy magatartást megítélhetővé tévő impreszsziókhoz. Ezért döntöttem úgy, azt hiszem, érdemtelenül sok tépelődés után, hogy inkább egy szubjektív felhangokkal átszőtt, teljesen személyes visszaemlékezést írok le, vállalva a meg nem értés ódiumát is. A Il-es Belgyógyászati Osztály történetét 1976-ig - aki kíváncsi rá - elolvashatja, számokkal, eseményekkel, örömökkel és alig kisejlő segélykiáltásokkal az ebben az évben kiadott, a kor jellemzőit érthetően magán viselő kiadványban. Azóta új világban új örömeink, és - esőstől - új bajaink vannak. Kinek szól ez a könyv? Szabad-e üzenetet hordoznia, vagy inkább formális demonstrációnak akarjuk? Tán még cenzúrázva is lesz? Kitesszük majd a betegjogok ismertetése mellé, vagy inkább magunknak szánjuk elgondolkoztatásul? Én az utóbbira szavaznék. Ha új ispánjaink is elolvasnák - majd csak értenek belőle -,
