Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 2. szám - Fried István: Márai Sándor "költészettan"-a
Fried István • Márai Sándor „költészettan”-a 21 hogy a játékos élet, a kínaiakat utánzó élvezetvágy meg a megismerés és megfejtés „európai” vágya ugyanannak színe és visszája. A felszólítás, amely ösztönzi a felejtés apológiáját, egyben az újjászületés ígérete. S ha „A többi csak irodalom” verlaine-i kijelentése vezette be a költészettani összeállítást, ennek változata zárja le, miután az idézőjelek közé iktatott „irodalom” legfeljebb a rutinos szerzők mentsvára lehet. Az irodalom így megmarad a maga keretei között; ami a művészt (ezúttal is Márai szavát említem) kimozdítja irodalmi megrögzöttségeiből, annak teremtés névvel adózhat. „Készülj a robbanásra és újjászületésre, minden pillanatban, készülj a kiszámíthatatlanra, a végzetesre, melynek utolsó neve nem »irodalom«, hanem teremtés!” A felszólítás címzettje az író. A befejező szövegben négy alkalommal neveződik meg, az írni kétszer, az irodalom szintén (egyszer idézőjel nélkül), de a rövid szövegben előfordul még a remekmű (kétszer), a regény, a műfaj (kétszer): egyszóval az irodalom tagadása és újra-éltetése, életre hozása egy lendületben történik, a fölkiáltások és felszólítások az irodalmat és a létre-hozó egyént célozzák meg. A teremtés irodalomteremtés, csakhogy ennek lényegi tulajdonsága a különbözés. Ennek révén idézhető föl az 1940-es évek két író-személyisége, Krúdy Gyula és Casanova, amiként a Márai-regényvilágban alakot kapnak. Mindkettő „végzetesen” író, mindkettőtől kiszámíthatatlant, azaz a kitanultság ellenében olyat várnak, amely hozzáadás ahhoz, ami volt, át- és új-raíródás, alkotás. Éppen ezért vélem védhetőnek, ha az 1940-es esztendő két regényét és az Új Idők beli rövidprózát egymásra olvashatónak tételezem. A regényrabság foglya nem vallomásos prózával értelmezi álláspontját, hanem műfajokat ütköztet, váltja az íróságot elfedő szöveget az íróságot leleplezővel, érzékeltetvén, hogy egyik nem lehet a másik nélkül. A költészettan így válik regények kísérő beszédévé, s a regények eképpen példázzák az Ars poeticában leírtak irodalmon túlmutató irodalmiságát. Azt az irodalmiságot, amely olykor „emberfeletti feladatinak tetszik, olykor elvégzendő munkának. A legtöbbször teremtésnek, amely robbanás és újjászületés, felejtés és emlékezet.
