Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 1. szám - Sághy Miklós: Szemle: "Rivall a rádióban az újmagyar dal"

Sághy Miklós ■ Szemle

65

Orbán János Dénes a modernség szerelmi lírájának nyelvi és gondolati elragadtatottságát mintha egy önmaga ábrándképei közt tobzódó poéta fiktív alakjához kötné, ki igazából szerelmes is csaknyelvében (pontosabban: versében) lehet. E lelkileg felajzott poéta karikatúráját a szerenádot író (vagy inkább adó?) Don Quijote zseniális nyelvi bravúrokkal megformált figurája teljesíti ki igazán. Az Ód című vers többarcú lírai alanya azonban még óva inti önmagát eme elragadtatottságtól: „És rólad írnék, de tkp. nem te vagy. /Tkp. én csak én vagyok.” Mindaddig, amíg a Grand Hotel („amelyben sok-sok énem lakhat el”) valamelyik szobájából a magabiztos önuralmat megkérdőjelező hang ki nem szól: „na persze porba hull, ha épp te nem, / - hisz magát csakis tebenned nézheti” „a mindenséget bíró büszke hím”. A lóláb tehát a szerelmi költészetet tárgy(nyelv)ként kezelő, elfogulatlanságra törekvő Orbánjános Dénes-i lírai metapozícióból is kilóg. Vagy talán helyesebb így fogalmazni: nemhogy kilóg, de egy ünnepélyes ód(a)i gesztussal (mindkét pata) felmutattatik.

„És most csak eddig” - állítja le a Verecke híres útján, át Kocsárdon című vers lírai énje az irodalmi utazás almazöld Trabantját. A „költői” tájat és vidám pöfögést - nem utolsó sorban a rádióból rivalló „újmagyar dal”-t - igencsak élvező olvasó pedig nem tehet mást, minthogy beletörődik és vagy újraolvasni, vagy reménykedni kezd. Reménykedni abban, hogy hamarosan újra Orbánjános Dénes verstájain autókázhat. Vagy motorozhat? Vagy biciklizhet? Szerencsére ezt Orbánjános Dénesnél soha nem lehet tudni.