Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd
PODMANICZKY SZILÁRD • REGÉNYRÉSZLET 5 Podmaniczky Szilárd KÉT KÉZZEL BÚCSÚZIK A LEOPÁRD (Regényrészlet) 17. fejezet Kremkus és férfiszomszédja a belvárosi fehérneműüzlet felé tartott, ahol napokkal ezelőtt elbűvölte Kremkust a kirakati bábu, amely egy pillanatra mintha életre kelt volna, s a napok teltével Kremkus egyre inkább vágyott rá, hogy megbizonyosodjon. Azt a tekintetet nem tudta elhagyni, s már előre élt benne valamiféle előüresség, valamiféle előlemondás, valamiféle előszomorúság, ha a bábu mégis csak bábu, majd gyorsan ki kell józanodni, gondolta Kremkus, egy ember, vagyis egy nő nélküli tekintet után vágyakozni egészen kilátástalan, belefeledkezni semmiképpen se, sőt, ott azonnal be kellett volna menni az üzletbe, nem hagyni neki napokat, hogy dolgozzon bennem, gondolta Kremkus, ennyi időt szentelni egy kilátástalan szenvedélynek, ennyi napra beleélni magam, mekkora szamárság. Be kellett volna menni. És ha mégse bábu? Talán ez tartott vissza. Mihez kezdtem volna? Berontok és azt mondom, hol az a szempár, ide vele! Na, mindegy. Csak megint belenézni egy rövid időre, egészen rövidre, aztán végzek vele, egyszer s mindenkorra. Nem mehet ez így tovább. Semmi értelme, és semmi értelme az ilyen érzelmeknek, csak összezavarnak, megbolondítanak, azonnal elfelejtek mindent, leforráz és megkopaszt, tudom jól, egyszeriben meztelenné tesz, tökéletesen pucérrá, és még annál is pucérabbá, bőrtelenné, minden idegszálam ott himbálózik a levegőben, és már a legkisebb szellő iszonyú kínokat okoz, a legkisebb mozdulat ellenemre van, és minden egyes porcikám oda figyel, sehova máshova, semmi másra nem vagyok képes, mint oda figyelni, az oda figyelés egyszerűen a vérembe ivódik, a vérem is oda figyel, ezer szemmel bámul a vérem, ahány vércsöpp bennem, annyi az oda figyelő szemem, oda figyel az orrom, a szám, a vesém, a nyakam, a tüdőm, oda figyel a mandulám, a patkóbelem, a csuklyás izmom, oda figyel a szívem, a medencecsontom, a köldököm, az agyhártyám, az öreglyukam, végeredményben oda figyel minden, ami él és mozog, ami nem él és nem mozog, ami él és nem mozog, ami nem él és mozog, hát hogy lehetne így élni, ha minden egy fókuszba mutat, ha csak mindennek egy féle értelme létezik, hát sehogy, sehogy nem lehet, ha ilyen vad érzelmekre ébred az ember, jobb, ha föl se kel, neki aznapra vége, sőt, jó időre vége, az ilyen vad érzelmek teljességgel életellenesek, a vad érzelmek az ember sírásói, a vad érzelmek kétszer akkora ko-
