Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Sághy Miklós: Szemle: "Rivall a rádióban az újmagyar dal"
58 Úr Dunatái ■ 2001 MÁRCIUS hosszabb mint szonettben [...] / és nem tudom és nem ma még / téged hogy abbahagyni [kiemelés tőlem: S. M.]”) És ez azért sem mindegy, hiszen az írás aktusára reflektálás, illetve ennek az egész szövegre való többértelmű kiterjesztése már nehezen képzelhető el egy zugban verselő hivatalnok „irón”-jából, bármennyire is „fölajzott” irónról is van szó ez esetben. E szerepversek lírai énjének álarca tehát - az önreflexiókon és redukálhatatlan kétértelműségeken keresztül - repedezni kezd, s elvesztve, vagy inkább: feladva centrális szerepét a versszövegek újabb jelentésrétegeit - melyeket talán már egy egészen más lírai én vezérel - engedi előtérbe kerülni. A „VERSCSALÓ” HIVATALNOK LELEPLEZÉSE A Hivatalnok-líra ciklus szerkezetében a Gregor című vers egy újabb (de korántsem végleges) lírai énre vonatkozó metamorfózis határkövének tekinthető. E költemény leplezetlen szövegközi viszonyban áll Kafka Átváltozás című művével, és ez a vonatkozásrendszer a lírai alanyok fiktív létformái közti éles határvonalak felszámolását látszik erősíteni. És valóban: az ezután következő versek {Átmanőver, Bright csak hébe-hóba gyújt rá, Brigiit tilt a kiruccanástól) lírai énje a „házi áldás”os, „estebéd”-es kispolgári világ helyett egy „tül- meg tündök”-lő autókkal teli közeg csúcsforgalmában bukkan fel újra, de nem teljesen más alakban. Hiszen az átváltozott lírai alanynak az új nőalakhoz (Brigitthez) való viszonya sok tekintetben hasonlóságot mutat a „könyvelő” lírai én „Mártá”-hoz való viszonyával. Mindkét nőalak azonos tulajdonsága például, hogy „befalaz ajtót ablakot”, vagyis minden olyan vágyat, mely nem rá irányul. S ebből a „befalaz”-ottságból kilépni csak az ő „félrelép”-ésükön keresztül lehet. Mégis: a „könyvelő” szó kétértelműségébe rejtett átváltozási lehetőség beteljesedik, vagyis a számla könyvek előállítója irodalmi könyvek előállítójává válik. És ha eddig még reméltük is, hogy tetten érhetünk egy egész kötetet, vagy legalábbis egy ciklust átfogó lírai ént, akkor most ebbéli szándékunkban teljességgel elbizonytalanodhatunk. Orbán János Dénes tehát - újra - az egyetlen (legalábbis a hagyományos értelemben felfogott) lírai én vezérlő beszédmódja nélküli bizonytalanságra ítéli olvasóját. Ám ez a bizonytalanság mégsem az értelmetlenség zűrzavarát idézi elő szövegeiben, hanem éppen hogy egy izgalmas, hangnemváltásokkal, oda-vissza kapcsolásokkal, és roppant szellemes (értelmezői) beugratásokkal teli játék terét képes versről versre (nem ritkán érdekes átfedésekkel) újra létrehozni.