Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Péter László: Juhász Gyula Trianon-élménye
jellem más fiatal és középkorú művészek, bohémek között éli mindennapjait. A festőkolóniáról ugyan kapunk leíró, elemző szavakat, a tárgy mégis inkább az ifjúság heve, a szerelmi és az érzéki mámor, az éjszakázás, a gyönyörű táj kóstolgatása, a nyár - a helykeresés az életben. Valóban elmondható mindez - elmondható lenne, ha e röpke írás (hommage-os, tisztelgő imitációval) nem igazodna egy kicsit a Tersánszky választotta megoldáshoz. Ahhoz, hogy a bizonytalan identitású történetmondót a kacifántos című utolsó fejezetben mégiscsak le- vagy becseréli önmagára: „Az emlékirat hátterében tartott és meg sem nevezett, ötvenesfestő mögé húzódó szerző utószava ” (261.; még itt sem világos - legalábbis nyelvtanilag nem -, kiről is van szó: hiányzik az ötvenes festő határozott névelője. Az író nyelvi logikája, szóhasználata, mondatfűzése mindvégig páratlan, egyben istenkísértő. Nem véletlenül írt 1978-ban Rejtély címmel ugyan nem elítélő, de értetlenkedve dohogó dolgozatot Lőrincze Lajos Tersánszky stílusáról). Szinte a legmodernebb prózához simítja, a szerzőség kérdésével, a szerző kilétével és pozíciójával foglalkozó mai irodalomtudományi elméletek számára csemegévé teszi a művet a lezárás „teoretizáló” okfejtése. A most már a hőse helyett beszélő szerző először tűrhető pontossággal - és a vesézőregény szavát megalkotva - kategorizálja munkáját: „Jelen írásomat teljes joggal az úgynevezett kulcsregények műfajába sorozhatják. Igaz, van tőlük egy kis eltérése! A százszázalékos kulcsregény, amit vesézőregénynek is lehetne nevezni, a történelmi regények alosztályába úgy tartozik, hogy nem a régmúlt valóságnak hivatalosan is szentesített hamisításait hamisítja, hanem a közelmúltat. Ez az én regényem a közelmúlt ábrázolásában kis torzítással élethű. Egy részében pedig egyáltalán nem kulcsregény, mert kiírja a szereplők valódi nevét, tehát talán történelmi-kulcsregénynek lehetne nevezni, ha már ennyire szőrszálhasogatok” (261.). A szkepszist - a hamisítás hamisítása... - sem nélkülöző sorok után Tersánszky határozottan, de majdnem argumentálatlanul elkülöníti magát hősétől, a „volt modellje...” csenevész érvével hozakodik elő - viszont itt (is) egyértelműen fellép a Kakuk Marcijával való egybemosás ellen: „Én, az író nem vagyok semmiképpen azonos azzal az ötvenes festővel, aki itt emlékezett. Én magam, személyemben jóval kelekótyább fráter vagyok még ma is, mint ez a fölényes, rendes úriember. Húsz életévem körül pedig éppenséggel indulatok és szenvedélyek kergette fickó voltam. Szeretném tehát megelőzni az ismerőseim, barátaim, kritikusaimnak kellemetlenül eszelős vélekedését, hogy magamat írom meg ebben a regényalakomban is, mint ahogy egy másik ilyennel, a Kakuk Marci nevűvel is azonosítottak, egészen oktalan. 10
