Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Péter László: Juhász Gyula Trianon-élménye
Az epikában meglehetősen gyakori egyes szám első személyű előadásmód - a nagyformát nézve: az énregény - kiterjedt szakirodalommal rendelkezik. A legelső kérdések egyike általában az, hogy a történet elbeszélője többé vagy kevésbé megfeleltethető-e magának az írónak, illetve hogy milyen módon, milyen néven és milyen mértékben azonosítható valamely narrátori szereppel, státussal (egyáltalán: megfeleltethető-e) a történetmondó? TersánszkyJózsiJenőyiyí®ofo«^(1941-42; kötetben: 1947) című művészregényét ebben az összefüggésben vizsgálva - s a Tersánszkynál oly gyakori egyes szám első személyű regényelőadás nagyobb kontextusába is beleágyazva - előre kell bocsátanunk, hogy a magyar próza megítélésében öröklődő szakmai, kritikai tévesztések között igen súlyosnak számít a lineáris cselekményvezetésű, mesélő attitűdű, az élőbeszédhez is közelítő alkotások „eszköztelenségének”, azaz írói problematizálatlanságának felületes állítása vagy közvetett, henye érzékeltetése. Az irodalomértés legmagasabb fokán is előfordulhat ilyen melléfogás. Klasszikus példa Németh László Tamási Áron művészetét karakterizáló A költő ésfaluja című írása (1935). Tersánszky esetében a Tamási-példát hozni párhuzamnak talán azért sem helytelen, mert a két szabálytalan írói életmű rokon besorolására gyakorta történtek kísérletek. Amikor Németh e sorait papírra vetette, a Tamási-oeuvre java - az első bő évtized novelláival, az ^/^/-trilógiával, az Énekes madár című székely népi játékkal - készen állt. A pályatársak sokszor hitetlenkedve, elutasítón fogadták a székely etnikum tündériesített, ellegendásított, balladásan megrajzolt képét, s a szegénységben virágzó szülőhely, Farkaslaka átlényegített mását: mintha mindez csupán kitaláció, az írói stilizáció eredménye lenne. Németh így látta be tévedésüket: „Amikor nyáron Erdélyt jártam, Tamási Áron azzal tisztelt meg, hogy lekísért a szülőfalujába. Sosem láttam szegényebb falut. [...] De amilyen szegény volt a falu, olyan tündéri. [...] Ereztem a dal s tréfa fölött a falura nehezedő nyomást, mely e lelkek színes szénsavát hajtotta, s kénytelen voltam elhinni, hogy csakugyan van falu, amely a Tamási-novellák falvára ennyire hasonlíthat. Amit a költészet színének hittem, élet volt, amit a góbéságban agyafúrt túlzásnak: közbeszéd. A költő öccse és húga éppoly élvezetesen meséltek, mint a költő: egy séta kellett volna csak nekik, ki a műveltségbe, hogy fölfedezzék, mi van bennük, éppolyan költők lehettek volna, mint ő. Amikor a vízér dombjai közt a falucska feltűnt, el voltam szánva, hogy azért sem látom benne az Énekes madár színpadát. De mihaszna, ezt a falut nem Tamási költötte, elébb a falu őt; akárhol vágtam meg, ő folyott belőle, ahogy a barackból baracklé folyhat. Milyen szerencsés ez az író, gondoltam. Ehelyett a faluja dolgozott, s a népe lelkét színesre verő évszázadok. Mást se tesz, csak mint a kútfő, bukja a mások szegénységéből, életkedvéből 2
