Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Győrki Edina Gabriella: Bűn a kútban és a párnán
38 Út Dunatái ■ 2001 március lemben vehetnénk akár családregénynek is, amelyben a legnagyobb szerep a világháború éveinek jut, ámde a világégést nem annyira a harcok jellemzik, mint inkább az, ami itthon történik.”17 Alexa már családregénynek titulálja, mégpedig „egyes szám első személyben” íródott, s „vallomásos följegyzések formájában: ez a könyv meghatározó formája és szerkezete. A vallomásos följegyzések egymásutánja nemcsak az idő megragadásának (kínálkozó) módja, hanem az emberek közti viszonyok kelepcés voltának is találó és talányos, de mindenképp impresszív elbeszélő formája. A közlés lehetősége és lehetetlensége mint az önmegvalósítás legfontosabb eszköze és témája - erről beszél, vall, erős drámaisággal, elfogulatlanul gazdag emberismerettel a Jadvigapárnája. Ez a beszédszövet a társalgást, a beszélgetést radikálisan elvető, a közléseket egy imaginárius dialógussorba helyező írói felfogás és gesztus következménye... A lényeg itt: a jóvátehetetlenség. A vallomásban megfogalmazódó kérdésre... van válasz, a kis titkokra akad magyarázat, de ezek a feleletek végzetesen »elcsúszott« válaszok: további kérdéseknek nem lehetnek kiváltói. Legfeljebb az erre és ezután következő nyilatkozat, kommentár kiindulópontja.”18 Angyalosi Gergely is a családregény megújítását látja benne: „Az ősminta... a XIX. századi családregény; méghozzá motivikus-tartalmi vonatkozásban is érvényesülő mintáról beszélhetünk - elegendő itt a családi névszimbolikára utalni... A történet vége felől szemlélve látjuk, hogy a név által hordozott balsejtelem beigazolódott... Aligha tévedhetünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a családregény mint forma csak valamilyen hanyatlás formája lehet; jómagam legalábbis nem tudok olyan családregényről, amely valamilyen felfelé ívelés közben vagy éppen a csúcsponton érne véget... Az igazi családregény már a sikeres, önhitt generációk életében felmutatja a rossz óment, amely szimbolikusan magában hordozza a pusztulást. így van ez Závadánál is. AJadviga rÁRNÁjÁ-nak története végül is a családnévben rejlő becsmérlő potencialitást teljesíti ki... Amiben Závada túllép a családregényformán, az éppen az a tény, hogy regényének nincs »igazi« narrátora. Az olvasó nem talál fogódzót arra nézvést, hol keresendő az »igazság«; nincs egyéb lehetősége, mint hogy összevesse a különböző szövegvilágokat..., s ennek az összevetésnek a során alkossa meg a saját konstrukcióját erről a sok évtizedes történetről... Megítélésem szerint - írja Angyalosi - Závada részben nem tudja, részben, mivel nagyon tudatos író, nem is akarja uralni a családregényformát. Jelentős formai-nyelvi módosításokkal kísérli meg újraírni azt, s ezen a téren komoly írói eredményeket ér el. Ám nem szerepel a céljai között a családregénymodell teljes felbomlasztása, ironikussá változtatása vagy »dekonstruálása«, ezért aztán néha akarva-akaratlanul is kilép belőle, és átváltozik egy közösség krónikásá-
