Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Győrki Edina Gabriella: Bűn a kútban és a párnán
Györki Edina Gabriella • Bűn a kútban és a párnán 33 esik konstatálni, hogy más regénytípusok mellett (ezek közül talán a pszeudo-történelmi regény a legérdekesebb) egyre több olyan regényt is olvashatunk, amelyik kimondottan és majdnem kizárólag a magánélettel foglalkozik. Ez a fordulat különös módon éppen akkor lép fel, amikor a hősies, romantikus Én végleg leszerepel és a magánéletnek már nincs igazából hőse és központja.”1 A magyar irodalomelmélet és irodalomtörténet is úgy látja, hogy a huszadik század végén új korszak van születőben, ami az eddigi kánont is jelentősen megváltoztathatja. Szilágyi István és Závada Pál regénye is sokban hozzájárul a regényműfaj határainak fellazításához, és olyan játéktárral teszik mindezt, amelyet az értelmezői és olvasóközönség elfogad, és amelyet használni is fog, tehát amely bekerülhet (bekerült?) a kánonba. Bahtyin szerint a költői nyelv monologikus, a prózai viszont dialogikus. Ez is olyan szempont, amely a huszadik századra vitathatóvá vált. Szilágyi regényében mindkét „nyelv” fontos szerepet kap, de talán a monológnak van nagyobb hangsúlya. A Závada-regény is ezt példázza, hiszen éppen arról van szó, hogy a főhősök nem kommunikálnak igazán egymással, nem beszélik meg a dolgaikat, csak a napló lapjain keresztül, amikor már késő - vagyis a huszadik századra jellemző kommunikáció-képtelenségnek e regény esetében is tanúi vagyunk. Egy másik fontos kérdés a történet szerepe az irodalmi műben. Ortega szerint történet nélkül nincs regény, azonban a történet: egyszerre semmi és minden. Semmi abból a szempontból, hogy viszonylag könnyen összefoglalható; ugyanakkor minden is, mert a legtöbbször szeretnénk, ha lenne folytatása. Ha megszületik egy könyv folytatása, az legtöbbször bukás, mert csak a történet folytatódik, ami azonban kevés. A Závada-regényben is annak lehetünk tanúi, hogyan esik a folytatással egyre jobban a színvonal, mígnem Misu alakjával teljesen degradálódik a műfaj, a nyelvezet, az érték. A hagyományos regénystruktúra - úgy tűnik - már nem alkalmas a világ leképezésére, már nem az irodalmi művek témája, tartalma hordozza a mindennapok létélményét, hanem a mű kompozíciója, formája, szerkezete. A világ otthontalanságát kifejező regények tartalmi-szerkezeti változásokon mennek át. Tematikájuk összetettebbé válik, a cselekmény több szálon fut. Különböző tudatrétegek működését olvashatjuk egyszerre, egymással párhuzamosan, vagyis megsokszorozódnak a nézőpontok.2 Kibédi Varga Áron szerint is: „Az Én nemcsak felmorzsolódik, hanem megsokszorozódik. [...] Az Én nem egységes: több, egymással néha már-már ellentétes részből áll, ahogy ezt már Proust is látta.”3
