Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Vathy Zsuzsa: Terek, fák, emberek (tárca)
Tárca 17 A másik megijed: Miért nem adna? Jönnek, mennek, mint a bolondok, mondja az öreg. Lassan egymás hegyénhátán vagyunk, a földön fekszünk, mégis jönnek. Egy sem bír a helyén maradni. Egy bibircsókos, hosszú hajú férfi, akit három évvel ezelőtt „az élet kemény ökle” kényszerített a fővárosba, megszólal. És amikor disszidáltak? Az jó volt? Az öregasszony megszeppen. Nem, suttogja. Az rosszabb volt. Az én lányom is elment. Hullámzik az arcán az idő, a szomorúság. Hallgat, majd lassan összeszedi magát. Én nem mennék el, mondja. És hangosan, mérgesen: Nem vagyok kíváncsi a népekre! Van férje, Kati néni? - kérdezi a hosszú hajú férfi, valami belső sugallattól indíttatva. Az öregasszony elneveti magát, amikor szétnyílik az ajka, látni egészséges fogait. Egy gavallérom van, mondja, négy éve járunk együtt. - Elkomorodik, és mintha magának beszélne. - A férjem meghalt. Három és fél évig ápoltam, de megérdemelte. Ötvenöt év után megérdemelte. - Majd újra az egész térnek, hangosan. - Nyolcvannégy éves vagyok, de több gavallérom van, mint a fiataloknak. Nem hívom őket, mégis jönnek. - Elégedett mosollyal körülnéz, előhúzza a szoknyája alól az újságot és olvas. A fák mögül sárga hajú nő nyomul elő, selyempapírban gyűrűt tart, eladásra kínálja. A pádon ülők a fejüket rázzák, a nő továbbnyomul, odamegy mindenkihez. Az utolsó elutasításra körbefordul, és szemrehányó hangon egy idegen szót kiált. A pádon ülők vállat vonnak, a nő eltűnik a fák mögött. Alig hogy elmegy, a buszmegálló felől három ember érkezik. Akinek van szeme, láthatja, nem véletlenül jöttek ide, a térre. Az egyik egy fiatal lány, a másik egy férfi, a harmadik valami ügynökféle. A lány tizenhét, a férfi harmincéves. Mintha rendezett világból jöttek volna, ahol még van munka, meleg étel, család, semmi rossz lenyomat az arcukon, csak az árvaság. Még nem ágrólszakadtak, csak árvák. A harmadik, a menedzserféle már szerzett a „fiataloknak” lakást - a tizenhét éves lány a harminc év körüli férfi felesége -, pontosabban egy pincét, ahol lakhatnak, igaz, nem túl jó pince, de idővel lesz jobb is. Állást is ígér, már intézkedett, hogy vegyék fel a fiatal férjet utcaseprőnek, néhány napon belül megoldódik az is. Nem szégyenlem, mondja a fiatal férfi, és látni az arcán, hogy szégyenli. Ahol eddig éltünk, nincs munka. Vállat von, hallgat a felesége is.
