Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Albert Sándor: Fordítható-e a haiku?
76 Úl DuNATÁI ■ 2001 SZEPTEMBER lomról szóló III. kötetében hosszan elemzi a haiku költészet sajátosságait. A békás haikuról azt mondja, hogy Basho-nak ezt a haikuját „tartják a japánok nemcsak az ő, de szinte az egész japán irodalom legnagyobb gondolatának” (Barátosi Balogh 1906:122). Saját fordításában ez a haiku így hangzik: „Az öreg tóba / Béka ugrott / S a víz megloccsant”. Ezután egy bizonyos Haga nevű professzor valamelyik könyvéből idéz egy fél oldalnyi szöveget, ugyancsak saját fordításában: „Ha Basho haikai-ját szóról-szóra vesszük, nincs értelme. Pár év előtt egy nyugati embernek (seyojin) beszéltek nagyságáról és lefordították neki az ő nyelvére. Az idegen így szólt: »Én nem tudom megérteni, miért mondják önök e verset a leghíresebbnek irodalmukban. Nálunk Európában a béka csúnya és hideg meg nedves voltánál fogva utálatos állat. Hogyan és miért költői hát az, ha egy ilyen állat a tóba ugrik és az a tó megloccsan?« - A japán így felelt reá: »Ezt a költeményt az ő szavaival nem lehet megvilágosítani. A jelentésére kell gondolni s a gondolatok öszszefüggéséből ítélni és látni. Nézze kérem, elmondom önnek, hogy értem én e költeményt. A sötét őserdő komor lombjai alatt mohos-falu régi templom áll s mellette kis tó terül el. A vidék néma, csendes. Nincsen semmi hang, nincs semmi zaj, néma minden, mint a halál. Az ember egyedül andalog a halotti csendben gondolataival. Hirtelen megriad tőle a béka, beugrik a tóba s megtöri a csendet, mely természetet, lelket egyaránt eltöltött. Vegyük hozzá ehhez, hogy a hely egy régi történeti nevezetességű pont, melyről ezer emlék, ezer rege beszél. Ha mindezt együtt elgondoljuk, úgy-e szép ez a semmitmondó költemény, mely a gondolatnak egyetlen - a legkiválóbb - pontját mutatja meg csupán. A gondolat mindig érdemes. A természet rendje, hogy ahol füst van, ott tűz is kell hogy legyen. A költő a füstöt énekli meg, a tűz a lelke titka maradt, melyet csak rokonlélek olvashat el. Az ilyen gondolathoz, mint a villámhoz, csak rövid alak talál, a hosszú megölné«” (Barátosi Balogh 1906: 123-124).8 Persze nehéz olyan valamit visszaadni nyelvi eszközökkel, aminek lényege a „formát öltött üresség” (Busón 1990: 13). Csakhogy ez az üresség (a rendkívül bonyolult írásjellel kifejezett mü, amelynek szép elemzését adja Roland Barthes az Empire des signes [Jelország] című művében) nagyon is jelentéssel teli, s ilyen értelemben nem azonos a metafizikai semmivel. A haiku ezt a jelentéssel teli ürességet nem betűkkel, hanem egymással többszörösen poliszém és homonim szemantikai kapcsolatot alkotó jelekkel fejezi ki: a különböző jelentéseket az íráskép (a piktografikus jel) fogja össze. Ennek a látszólag lényegtelen különbségnek azonban messzemenő nyelvfilozófiai következményei vannak. Ying Liu, Hegel és Kant műveinek kínai fordítója hívja fel a figyelmet arra, hogy a kínai jelek poliszém jel
