Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 3. szám - Erdélyi Z. János: "A magányos ősze"

72

ÚT DuNATÁJ • 2001 SZEPTEMBER

Arany sugár tetőn tör át s pereg a nővérekre álmodon, kuszán.

Ha végignézzük a korábban magyarul megjelent Trakl-köteteket, amelyek több műfordító tolmácsolásában tárják elénk a verseket, a fenti egyezéseknek nyomát sem találjuk.

Mi következik az eddigiekből? Az, hogy a Trakl-verseket egyetlen fordítónak kell lefordítania az említett azonosságok feltárásával és fordításbeli érvényesítésével. Ha most képzeletben úgy helyezzük egymásra az egyes - az egyszerűség kedvéért különböző hosszúságú téglalapoknak képzelt - verseket, hogy azonos részeik fedjék egymást, kezd kialakulni előttünk egy mozaik-kép. Mennél több téglalapot rakunk fel, annál több átfedés jön létre, míg végül a képzeletbeli hátteret teljesen betöltik a kis téglalapocskák, s azon vesszük észre magunkat, hogy az egyik sarokponttól elindulva végig tudunk haladni az összes versen. Ha pedig ez valóban így van, bizonyítást nyer az az általam régóta sejtett tény, hogy Trakl nem 300 verset írt - ahogy azt valamikor az elején kétségbe vontam -, hanem egyetlen egyet. „Költői életműve” egyetlen nagy formátumú vers. Ezt írta öt (vagy nyolc?) éven keresztül, több részben, sok felvonásban, színezve vagy faldtva, árnyalva, variálva - egyetlen hatalmas, fájdalmas sóhajt.

Nem vehetünk méltóbb módon búcsút Georg Trakltól, mint egy Szerb Antalidézettel:

„Trakl elmebeteg volt és őrültként halt meg. Vele szemben is azt érezzük, amit József Attilával szemben: a schizofréniás költőnek olyan előnyei vannak a normális költővel szemben, hogy szinte tisztességtelen versenyről lehetne beszélni. A normális költő csak az ihletett órán, képzeletének teljes megfeszítésével vagy mint Rimbaud, mesterséges eksztázisok útján jut el ahhoz, hogy megszabaduljon a szokványos képzetektől és új, soha nem látott és mégis lényegszerű kapcsolatokba hozza össze a dolgokat - a schizofréniásnak pedig ez a természetes állapota, minden erejét össze kell szednie, ha azt akarja, hogy ne váratlan, hanem a szokásos

módon kapcsolja gondolatait és képeit......De talán az ilyenfajta őrületet nem is

szabad kórtani jelenségnek felfogni, nem szabad azt mondani, hogy Trakl azért írt ilyen verseket, mert őrült volt. Hanem inkább azt kellene gondolnunk, Hölderlin, Trakl és József Attila áldozatok voltak, megrongált, ellenállásra képtelen idegrendszerüket vak eszköznek használta fel, hogy kimondja önmagát, a titokzatos és örök emberi tartalom.”