Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Pecsuk Ottó: "Mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni"
50 Út Dunatát • 2001 szeptember az ige hatalmától megérintett hívő embernek oly fontos, már rögtön a kezdeteknél, hogy Isten igéjét minden ember kezébe adhassa, függetlenül attól, hogy milyen anyanyelvű, neveltetésű és műveltségű, milyen vallási vagy kulturális háttérből származik. Ez a munka változó intenzitással folyt a történelem során, s ennek kapcsán alapvetően három nagy korszakot különböztethetünk meg, amelyek - nem véletlenül, lásd fentebb - egyben a misszió nagy korszakai is. Az első korszak mérföldkőnek tekinthető bibliafordítása még természetszerűleg a héber Bibliához kötődött. Jelentősége miatt talán nem is teljesen haszontalan felidézni a történetét. A legenda szerint (ahogyan a pszeudepigráfus Ariszteász „levelében” leírja) II. Ptolemaiosz Philadelphosz a héber Szentírás egy görög nyelvű példányával kívánta gazdagítani a nagy hírű alexandriai könyvtárat, ezért a jeruzsálemi Eleázár főpapot arra kérte, hogy küldjön számára görögül értő tudós fordítókat, akik a példátlan vállalkozást sikerrel véghezvihetik. Eleázár főpap Izráel minden törzséből 6-6 írástudót (összesen 72, innen a fordítás görög neve: Septuaginta) bocsátott a király rendelkezésére, aki pazar körülményeket és teljes alkotói nyugalmat biztosított számukra a Pharosz-félszigeten. A fordítást éppen 72 nap alatt készítették el a tudósok, egymástól teljesen függetlenül, de teljesen azonos szöveggel (!). A Septuaginta fordításának legendás történetében is felfedezhető az a motívum, hogy a hiteles bibliafordítás folyamata valamelyest hasonlatos az isteni kijelentés folyamatához, titkokkal övezett szent cselekmény, mysterium. De ha pozitivista gőggel megfosztanánk a történetet transzcendens aurájától (amit egyébként miért is tennénk?), akkor is paradigma értékű a Septuaginta genezise: megmutatja, hogy a bibliafordítás munkáját mindenkor a megfeszített igyekezet és szorgalom, a szöveg iránti mélységes tisztelet és szeretet, valamint az üzenet továbbadásáért való féltő aggódás jellemezte. A bibliafordítás sajátja a legszigorúbb alázat - az isteni szöveggel, az „átadó” és a „befogadó” nyelvvel szemben egyaránt. Ezek a követelmények olyan fokú következetességhez és az elfogadott fordítói elvek iránti oly mértékű ragaszkodáshoz vezettek, amelyeket a „világi” műfordítás tudománya is csak évszázadokkal később tett magáévá. A Septuagintát számos újabb fordítás követte, nem utolsó sorban a zsidóság egyre jellemzőbb diaszpóra-szituációjából következően: a Palesztina területéről elszármazó zsidóság már inkább lakóhelyének nyelvét beszélte, s nem az arámot, különösen nem a szent nyelvvé merevedő hébert. Az otthon maradottak számára is szükség volt arra, hogy arám nyelvű, néhol magyarázatokkal ellátott fordítással egészítsék ki a zsinagógái felolvasásokat. Ahogyan a keresztyén misszió elindult útjára az Kr. u. I-II. századokban, úgy jöttek létre sorra többek között a szír, etióp vagy kopt fordí