Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Lator László: Lehet-e verset fordítani?
14 Úr PuNATÁr • 2001 szeptember Lator László LEHET-E VERSET FORDÍTANI? A divatos esztétikák, a nyelvkritikusok többnyire azt mondják: nem. Az engedékenyebb franciák meg: nem lehet, de kell. Én azt gondolom, hogy lehet. A műfordítás-elméletben, bevallom, nem nagyon hiszek. A versfordításnak csakúgy, mint a prózafordításnak nem annyira elmélete, inkább gyakorlata van. Olyan gyakorlata persze, amely ízlésünkkel, versszemléletünkkel, verstechnikánkkal együtt változik. A Nyugat első nemzedéke másképp fordított, mint a második, a harmadik, a negyedik. Szabó Lőrinc Baudelaire-je más, mint a Babitsé, Tóth Árpádé, Nemes Nagy Ágnes Rilkéje nem olyan, mint a Kosztolányié. Nemzetenként is más-más lehetőségekhez, kényszerekhez, szokásokhoz igazodik a műfordítás. Egy-egy nyelv hangtanához, ritmusképző elemeihez, rímgazdagságához-szegénységéhez. Aztán a nyelvszerkezethez. Egy egyszerű példa: a magyar ragozó nyelv, az indoeurópai nyelvek elöljárókkal oldják meg azt, amit mi ragokkal. Képzeljük el, hogy egy olyan verset kell magyarra fordítanunk, amelyben a rímhelyzetben levő főnév különféle elöljárókkal szerepel. A szó hangteste hát mindvégig változatlan, magyarban viszont minden rag megváltoztatja. A nyelvek közti közlekedés már ilyen elemi fokon is bonyodalmas. Vagy: a német, az orosz, az újlatin nyelvek nagy periódusait olykor hajlamosak vagyunk egyszerűsíteni, mert a magyar vonatkozó névmásnak nincs neme, nem mutat félreérthetetlenül a sok közül egyetlen főnévre. És a mondatszerkezetnek, a szórendnek, mondanom sem kell, nemcsak alaki, hanem jelentésbeli szerepe is van. Aztán a szókincs. Egy szó szótári megfelelője nem okvetlenül költői megfelelője is. Minden nyelv szavai más-más áramkörökbe kapcsolódnak. De hát milyen legyen a jó fordítás? A válasz rendkívül egyszerű, legalább is látszólag. Nem kell ilyen-olyan trükköket kitalálni, csak le kell fordítani, ami az eredetiben van. Minél inkább azt fordítjuk, amit a költő írt, annál jobb lesz a fordítás. Szinte hallom, hogy hördülnek fel a recepció-esztétika iskolamesterei. A versben nem az van, amit az író, szándéka szerint, beleírt, hanem amit én kiolvasok belőle. De ha ezt elfogadjuk, értelmét veszti az egész költészet. Legalább a fordító, legalább ha klasszikusokat fordít, maradjon a hagyományos versértés talaján. Nem hiszem azt sem, hogy „a fordítás olyan, mint az aszszony: vagy szép vagy hű”. A Nyugat első nemzedéke, („a szép hűtlenek”), mintha hajlott volna rá, hogy, legalább időnként, ezt higgye. De a szöveghűség azért nem olyan könnyű dolog. (Aki kíváncsi rá, hogy milyen, vesse össze, mondjuk, Kál-
