Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Bevezető egy irodalmi esthez
86 Út Dunatái • 2001 június kájáról. S ez nem látszik rossz útnak, hogy az irodalmak ne csak abba avassanak be, ami megkülönböztet, hanem a dolgok „eucharisticá-jába” is. Esterházy, Hajnóczy és Nádas, Bereményi és Lengyel munkásságát egyként jellemzi az a törekvés, hogy a múlttal szembesülve, ne támaszkodni igyekezzenek erre a múltra, mint egy botra, hanem létrának használják. A historikum valamenynyiüknél döntő tényező, de inkább olyan vonatkozásban, hogy az ismétlődés veszélyeit és abszurditását sugalmazzák. Ez egyeseknél - így elsősorban Esterházynál és Bereményinél - az irónia és a groteszk szemléleti és ábrázolási eszköztárát teszi hangsúlyossá, odáig fokozva azt, hogy a historikum szinte karneváli, nemegyszer lidérces bábjátékként ellenpontozza a jelen álkonszolidációba fegyelmezett tablóját. Ami Esterházy teljesítményére külön felhívja a figyelmet, hogy sikerült megteremtenie a mai magyar valóság s egy sajátos közép-kelet-európai köznapiság nyelvi mitológiáját. Nádas közvetlenebbül filozofikus a társainál; a súly nála érezhetően súly marad, és a szelídség párosulni tud a keménységgel. A provokáló iróniát és groteszket a létre és a sorsra való nyílt rákérdezéssel helyettesíti: utolsó regényében így keres és talál meggyőző választ a nemzeti kultúrákba beépült zsidóság történelmileg kiélezett dilemmájára. Lengyel ugyanerre tesz nosztalgikus kísérletet, egy város - Budapest - és a gyermekkor szimbiózisát ábrázolva; majd más területen, a science fiction műfajában teremt egyéni hangot nosztalgikus humanizmusával. Hajnóczy tudatosan szűkre fogott világa - eddigi egyetlen regényében - a drog, az alkohol vetkőztető, látomásos éleslátásával ütközteti meg a kisszerűségbe és konformizmusba menekülő valóságot. S még egy, ami más-más módon, de nagyjában mindegyiküket jellemzi: a „kegyetlen művészettel” mármár száműzött lirizmus újra helyet kér műveikben, annyi fanyarsággal, ami a hitelességet biztosítja. Megítélésem szerint nemzedéküknek ahhoz a vonulatához tartoznak, amelyik mintegy középütt áll. Nem sorolhatók azok közé, akik a próza hagyományosabb útját járják, sem azok közé, akik számára kizárólag az avantgarde végletei jelentik a kihívást. Nem „szövegeket” írnak, melyek inkább kódolják a kort, mint megjelenítve bemutatják; helyette a változatlanul életképesnek bizonyuló cselekmény- és alakábrázolás foglalkoztatja őket, nem hárítva el a hagyomány és avantgarde eredményeit. Ez a jellemzés természetesen nem értékítélet; hiszen az idő nem irányzatokat díjaz, hanem az alkotó személyiség eredetiségét és autonómiáját.
