Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Nyomozások
Nyomozás 55 jegyzi, hogy az embert feltétlenül megilleti a megbocsátás, de ha ez bekövetkezne, megszűnne a történelem lehetősége. Komoran, mellünkön összefont karral nézzük egymást. A nap erősen tűzi a sárga falat. A téren párolgó tócsák, a Hősök-szobra felől idehallatszik a bombardon böfögése. A Kispipa vendéglőben több szerencsém van, ott kicserélik az üvegeket. Zsuzsa a sekrestyeajtó előtt egy kőpadon ül, és zacskóból kenyeret, barackot eszik. Zavartan nevet, mikor szódát spriccelek a szájába. Megpróbálom rávenni, hogy ne utazzon vissza a filléressel, ki tudom fizetni a szobáját. Délután kimegyünk a szőlődombok közé; a Hármas-hídnál összetalálkozunk Liliéi, de Lil tapintatosan nem köszön. „Ha akarod, megmutatom a kivégzőbarlangot” - mondom, de Zsuzsa félni kezd, és rókának néz egy kutyát. Ijedtében fölkapaszkodik a szurdiktetőre, s hív, hogy menjek én is. Szoknyáját csapkodja fönt a szél. Komikus, ahogy ott áll, az utazószatyrához kötött férfiernyővel. Egyedül maradok a kutyával. Tréfából szőlőkaróval célzóm meg, és lassan követni kezdem; erre azonnal visszasompolyog Töttősék gyümölcsösébe. Csak másnap, a városban találkozom vele újra, a Szent Imre parkban nyalogat egy friss ürüléket. Anyám már kora reggel a piacra indul, de előbb benyit a fürdőszobába. Véletlenül kiüti kezemből a patronosdobozt, a töltények begurulnak a kád alá, toliseprűvel kell összekotornom. „Most már igazán abbahagyhatnád - mondja -, tegnap a konyhában is töltényt találtam.” Halk csoszogással Vili néni is benyit, egyik kezével a pongyoláját fogja össze, a másikat az állkapcsa alá szorítja. Úgy kell visszavezetni az ágyhoz, annyira gyönge. A töltények viaszos fejéről zsebkendővel törölgetem a ráragadt pöszléket; később egy lomha szarvasbogarat birizgálok a vágott orrú cipőmmel. Zsuzsa guggolva nézi. A Bartina-kápolna kertjében állunk a stációk mellett, a kert szomszédságában elgazosodott szőlő, a pászta végében kék csurgásoktól rücskös gálicos hordó. Hangjuk után ítélve három fácán barcog a pipacsos fűben. Zsuzsa próbálja fölröptetni őket, de hiába tapsol, továbbszaladnak. Végül kettő fölszáll a harmadik befészkeli magát a szedersövénybe. „Nyisd ki az ernyőt, attól megijed” ajánlom, de megrázza a fejét. „Azt nem akarom”, mondja. Ügyetlen bugyi van rajta, gumi helyett a derekán máslira kötött szalag. Az édesanyja varrta. Közben kicsi hangokat ad, fejét a stációoszlopnak feszíti, s ettől enyhén fölível a nyaka, mintha golyvás volna. Érzem, mikor alája nyúlok, hogy csomó füvet is hozzászorítok a húsához, közben megint kicsi hangokat ad, s a végén alig pár centire rándul föl a térde. Utána mindjárt visszaejti. Azt mondja, tizenhétszer csókoltam meg, számolta. Legközelebb ősszel járok itt, egyedül. Bemegyek a kápolnába is. Zsuzsa
