Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 3. szám - Jankovics József: Szemle: adalékok a Babits-recepcióhoz
Szemle 83 ráfiarészletek az utókor vélekedését ölelik fel, a 70-es, 80-as, 90-es évek Babits-kutatásának és szövegkiadásainak fellendüléséhez igazodva. (Rába György, Téglás János, Gál István, Sipos Lajos, Belia György, Kelevéz Ágnes, Melczer Tibor, Csiszár Mirella, Vendel-Moholy Lajosné - érdekes és egyben sajnálatosan érthetetlen, hogy Csányi László egyetlen írása sem került a kötetbe!) Az ötvenes évek jelentették a költő recepciójában a mélypontot: Stauder Mária és Varga Katalin bibliográfiája szerint 1950-ben mindössze 4 (!) írás jelent meg róla, abból is egy külföldön. A következő évben 7, közülük kettő külhonban, 1952 folyamán újra 4, egy a határokon kívül, Móricz Zsigmond visszaemlékezése pedig újraközlés. Vagyis itthon 1952-ben mindösszesen 2 dolgozat született Babitsról! Nem véletlen, hogy ezen éveket nem reprezentálja szinte semmi a kötetben. 1953-tól aztán emelkedik az írások száma. A 60-as, 70-es évek fellendülése - amikor már néhány kutató, köztük Sipos Lajos, számára megnyíltak a Széchényi Könyvtárőrizte Babits-hagyaték kutatásának lehetőségei -, majd a kritikai kiadás előmunkálatainak (kéziratkatalógus, bibliográfia, kronológia) beindulása felélénkítette és egyben megkönnyebbítette a recepció folyamatát. A próza, dráma és levélkiadásra az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, e kötetek szerkesztőjénekvezetésével szerveződött kutatócsoport, az MTA Irodalomtudományi Intézetében Láng József irányításával a verskiadás munkálatai kezdődtek meg. Mindőjük, de különösen Buda Attila, Téglás János, Éder Zoltán és Zsoldos Sándor munkájára, megjelent, és kiadásra váró művekre támaszkodhatott már Sipos Lajos kötete anyagának kiválasztásakor és sajtó alá rendezésében. E recepciótörténet példásan mutatja, hogy humánus hangneme és értékrendje, állandó kétségei, gyötrődései, a fiatalokra való odafigyelése ellenére kevesen kaptak annyi, gyakran igaztalan és olyan durva hangnemű támadást, mint Babits Mihály. Kiérdemelte azt részint könyörtelen szerkesztői következetessége és minőségigénye - és, tegyük hozzá, hiúsága, sértődékenysége - miatt, de főként mint a Baumgarten-alapítvány - majdnem - teljhatalmú ura. Elfogultsággal, következetlenséggel, részrehajlással, kivételezéssel, s az irodalom elnemzetleniesítésének szolgalelkű elősegítésével vádolták. Szerepe csak hálátlan lehetett: irodalomszociológiai tanulmányokat érdemelnének azok a kérő-, ajánló- és hálálkodó levelek, amelyek a 30-as évek magyar írótársadalmának anyagi helyzetéről, életszínvonaláról, magyarul: végtelen nyomoráról tanúskodnak. A minisztérium jóváhagyásának alávetett döntései nyomán felhorgadó érzelmek is fokozhatták az „örök vívódó” egyéniség elidegenedését a közszerepléstől, s egyre súlyosbodó és mind elviselhetetlenebb tünetekkel járó betegsége is indokolta kivonulását az irodalmi élet
