Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)

2000 / 4. szám - V. Gilbert Edit: Szofja és Ruszlán

Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,

Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:

Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

(Elbocsátó, szép üzenet)

Két szereplős ez a vers. A küzdelem azonban nem egyenlő. Az alkotói öntudat tőrt döf az asszonyi önérzetbe.

Hogy mégis mit jelentett Adynak Diósyné Brüll Adél, azt ennek a versnek művészisége bizonyítja. A költő minden alkotó erejét mozgósította. De fordítana egy „senkire” ennyi gyönyörű képet, ennyi poétikai fondorlatot a lírikus, ha nem akarna az elhagyott asszony előtt tetszelegni, tudatosítani mesteri nagyságát? Léda értette a művészetet, tudta a költészetet, őt „olcsón” elbocsátani nem lehet, csak művészileg tökéletesen, „szépen”.

Tudjuk, a költő Léda mellett is többször szemet vetett hol egy diákkisasszonyra, hol egy állítólagos grófnőre. Volt is belőle elégszer csúnya perpatvar. A komisz szakítás után felszabadultan, kigyógyultan hajszolta bele magát Ady újabb és újabb kalandokba. Az említésre méltó néhány mélyebb szívbéli barátság mellett főként a „kis női csukák” nyüzsgésének időszaka ez.

Többen megírták, hősünk egészsége milyen hallatlanul gyorsan tudott talpra állni. így volt ez 1912 „legényőszén” is. A kipihent, egyébként is megnyerő külsejű férfi ellenállhatatlan hódító: mit neki a „Nőkergető, fényes hazugság”, győztesen vesztegel ideig-óráig „Ifjú karok kikötőjében”, hogy mindjárt verscímei között válogassunk. Az ezeket ciklusokba szervező kötet címe is búsongó és önző: A magunk szerelme. A „vénes” útjain „kissé árván” botorkáló költő elsősorban Móricz Zsigmondnak ajánlotta ezt az 1913-ban megjelent könyvét. Belül a ciklusokat és egyes verseket külön más-más barátjának „küldte” - sorra megtisztelve a kortárs irodalom jeleseit.

„Mit jelentett számunkra Ady életének verses példája? - kérdezte mindannyiuk nevében a költőtárs Balázs Béla a Nyugatba írott kritikájában. - A nagy harcot és a nagy szerelmet. És íme, e könyvben elereszti Lédát, és csatazajt unva visszahozza a zászlót. Holott öt könyvből tanultuk Léda nevével nevezni minden egyetlen, fátumos szerelmet, holott öt könyv riadói uszítottak bennünket minden saját harcunkban. Csalódva búsuljunk hát, mondván: hiába, nincsen örök szerelem és nincs örök lelkesedés? Bizony van, kegyetlenül mutatja A magunk szerelme. Mert nem a szerelem múlott el és nem a harci láz, hanem tárgyuk levált, leromlott, lehullt róluk, mint fáról a túlérett gyümölcs. Az igazi, nagy szerelmeseknek, harco-7