Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 1. szám - Pomogáts Béla: Erdély mint multikulturális modell
14 Úr Dunatái • 2000 március süllyedő közép- és kelet-európai régió belső viszonyainak konszolidálására, egy kívánatos regionális integráció esélyeinek alakulására is. A történelem azonban természetesen csak tényeket ismer el, és nem feltételezéseket, habár a közép-európai régió történetében mindig voltak olyan lehetőségek is, amelyek megvalósulása számtalan egyéni és közösségi megpróbáltatásnak vehette volna elejét. A közép-európai multikulturalizmusnak (és ezzel együtt a regionális integrációnak) két nagy történelmi műhelye - szomorú, hogy így kell mondanom - „lehetett volna”. Az egyik valójában alkalmi műhely, amelyet a történelem létrehozott és felkínált, igazából azonban senki sem gondolta komolyan, hogy ebben a keretben multikulturális és integrációs műhelyt kellene kialakítani. Az 1867 és 1918 között (tehát történelmi értelemben igen rövid időn, mindössze ötven esztendőn keresztül) fennálló Osztrák-Magyar Monarchiára gondolok, amely adottságait tekintve (minthogy államterületén vagy tizenkét közép-európai etnikum helyezkedett el) ideális multikulturális és integrációs műhely lehetett volna, ráadásul a svájci mintánál jóval nagyobb keretben, egy európai nagyhatalom keretében végezhette volna el ennek a műhelynek a feladatait. Valójában történtek is kísérletek arra, hogy a Monarchia ilyen műhely legyen, sajnos, a legkevésbé megfelelő politikai stratégia és irányítás alatt, tudniillik Ferenc Ferdinánd környezetében. (Az ott összegyűlt politikusok, akik között jelen volt a román Aurel Popovici és a szlovák Milan Hodza is, együttesüket különben „műhelynek”: „Werkstatt”-nak nevezték.) Ez a „műhely” mindazonáltal, sajnálatosan, egy teljesen korszerűtlen „refeudalizációs” agresszív hatalmi kísérlet terméke volt, és így nem járulhatott hozzá egy polgári jellegű, tehát korszerű közép-európai multikulturális szerkezet kialakításához. Máskülönben mind az osztrák, mind a magyar uralkodó körök elutasították annak a stratégiának a követését, amely a Monarchia multikulturális szerkezetére építette volna az integrációs stratégiát. Ezt a stratégiát igen határozottan elvetette I. Ferenc József és a korszak meghatározó magyar politikusa: gróf Tisza István is. A multikulturális közép-európai rendszer korszerű, polgári jellegű kísérletei, így az osztrák szociáldemokraták (Karl Renner, Otto Bauer) és a magyar polgári radikálisok (Jászi Oszkár, Ady Endre) törekvései pedig először az uralkodó rendszer ellenállására, majd véglegesen az első világháború következtében akadtak el. A másik lehetséges történelmi műhely maga Erdély volt, illetve lehetett volna. Az erdélyi történelem ugyanis nem egyszer mutatta fel a „másság” és a „sokféleség” értelmezésének és kezelésének azokat a példáit, amelyek tulajdonképpen előlegezték a multikulturális társadalmak és a modern liberális demokráciák kö
