Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 2. szám - 95 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Szigeti Lajos Sándor: Az erotikus hármasok
Szigeti Laíos Sándor • Az erotikus hármasok 59 da ugyan látta a hajót és azt is , milyen a vitorlája, becsapta őt. A megbeszélt jel szerint, ha aranykezű Izolda a hajón van, fehér, ha nincs, fekete vitorlát vontak volna fel a hajóra.) A tizenkettedik századi töredékek alapján Gottfried von Strassburg verses regényben, később Hans Sachs, századunkban pedig Joseph Bédier prózában dolgozták fel a történetet, Cocteau Örök visszatérés címmel filmet írt és rendezett belőle. Baka István Wagner nagyívű zenedrámáját választotta ezek közül - nem véletlenül. Baka versének különlegessége - a már említetteken túl - abban áll, hogy egyes szám első személyű vallomássá mélyül hihetetlenül sűrített líranyelven szólalva meg Trisztán nevében. A költői képek zavarba ejtően erotikusak, de ugyanazzal a hévvel szólnak e sorok, mint amikor Fredman nevében szóltak az autentikus lét követelményét megfogalmazva, csakhogy itt - a szerelem átlényegítő mítosza is segítségére van s - a dikció elvezet bennünket egy olyan világba, mely a költészetben teremtődhet csak meg, s amelyben elmosódnak a határok élet és halál között, pontosabban nincs jelentőségük. A költői kép metatetikus: megfordítja az első szakasz képépítkezését: a sebekből vérző Trisztán Izolda ölét látja sebnek: „Mily csodakard hasított rád sebet? / Öled a halálon ütött seb, résre / nyitott kapu egy más szabású létbe, / hol élő vagy halott vagy, egyremegy // a nappalnak, éjszakának egy a tétje: / a kéj.” Az önálló sorba kiemelt jambus: „a kéj” lesz meghatározó, mindent egyszerre feledtetni és felidézni képes tengelye a versnek, hogy felébressze a lázas szerelmi képsort, ezt az eksztatikus elragadtatást: „Sötét vizekre szállt hajód, / Izolda, és megmámorosodott / az árboctól, mit én döftem beléje, - // hogy száguldott velem, hogy ringatott! / S fehér vitorla: inged hogy dagadt! / Jó kapitányod - valid meg! - voltam én.” A záró hármas visszakapcsol a mondába, verbálisán megidézve annak mozzanatait s a pillanatot is, amelyben mindez felidéződött: „Voltam teérted bélpoklos, lovag, / pojáca, koldus, legvégül halott. / S nincs még hajó a tenger felszínén.” Innen folytatódik - benne maradva a trisztáni pillanatban, a halált közvetlenül megelőzőben, a zárószonett: „Ha jössz is, késve érkezel, Izolda. / Kornwall órája döccen, meg-megáll, / kerülgetitek - Marke, a király, / s te - egymást, mint nagy- és kismutatója.” Mint láttuk, a Liebestod-motívum - Fried István szavával - „kizengetésével” a kelta, a germán és az antik görög regét (s annak értelmezéseit) montírozza egymásba a költő, „hogy a harmadik szonettbe a Hamlet Arany János- i változatából csempésszen be egy kifejezést (Ó bár ki tudnám zökkenteni az időt...), természetesen mindezt a kívülről, a költő-kommentátor szemszögéből szemlélt, ám az olvasó azonosító tevékenységére számító, annak ösztönzést adó líraiság szubjektivizáló gesztusaitól megerősítetten. így a megjelenített figura vi
